Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok
tes mondat Possonyitól, ám ez talán nem elsősorban őrá, hanem a 40-es évekre jellemző: Márai „földünk és népünk transzcendens gyökerei után vágyakozik." Thurzó Gábor színházi krónikája 57 is a művészproblematikában látja a színdarab gondolati tartalmát, nem a nyilvános élet a művészé, hanem a magány és a művészet. Arra kényszerül, hogy véghezvigye polgári munkáját. Felszabadítja Kassát, de mindenét elveszti. ABánk bán óta — folytatja gondolatmenetét — „a magyar irodalom egyik legteljesebb végzetű drámahőse"; „a tömeggel egybeolvadó tragikus hős". Kassa ügye egy országé, ezt emeli Márai egy ember ügyévé. Majd arról az intellektuális pátoszról szól Thurzó, amely (tehetjük hozzá) lényegüeg különbözik a Márai által felemásan fogadott teatralitástól, és semmiképpen sem illeszthető bele a magyar történelmi regényhagyományba. Talán a pátosz (vagy az emelkedettség) nem is a leginkább helyénvaló kifejezés, azt a köznyelvitől eltérő, erősen szentenciás stílust lehetne rajta érteni, amely az értelmi pontosság fényétől ragyog. A Jelenkor kritikusa 58 túlságosan „manni"-nak véli a kérdésföltevést, Márai a jog, az igazság, a jogbiztonság szószólójául jelentkezik. Nem egészen vüágos, hogy a művésziek) nagyságát és szenvedését értekezésbe és regénybe író Thomas Mann miképpen ihlette meg ezúttal a magyar történelem fordulópontját kitapintó színpadi szerzőt, s az még kevésbé, hogy a polgárlétben célját és terveit vesztő művész kétségei miképpen harmonizálnak a polgárként hőssé és az egész közösséget a városvédelem után következő dómépítéssel művésszé emelő történelmi idő föltárta konfliktusokkal. A recenzens a nyelvezetet véli a mű igazi értékének, olvasnivaló mű ez, nem színpadot követelő, hiszen atmoszférája „lebegő és kissé hamisan ható"; „mégis írói munka, irodalmi szándékú mű." Lengyel Lajos 59 közhelye szerint „az egész dráma nem más, mint a társadalom és kultúraépítő városi polgárság apotheózisa." „Az egyéni én társadalmi énné változását ábrázolja művészien." Hangsúlyozza a stilizáltságot, a szereplők az egyetemesség képviselői. Jóval visszafogottabb Szira Béla bírálata. 60 Csak burkoltan történelmi színezetű a darab, állítja, a polgári öntudat jogszerűségét bizonyítja a szerző a történelmi kosztümökben. Maga a mondandó súlyos, „szinte elnyomja a cselekmény lendületét", „túl bölcs ez a János mester, Márai érett világlátása zsúfolódott meg benne." (Ha ez így igaz, akkor Somlay Artúr alakítását kell dicsérnünk, aki nem a szokvány magyar történelmi dráma szinte kötelező erejű, Bánk bánra hasonlító vágy Petur bánt példázó hősét mutatja föl, hanem a töprengő művészt, akit — előlegezzünk itt ennyit az elemzésből — sorra hagy el minden, ami számára fontos: szenvedély, hűség, szeretet, hit, munkája értelmességének ideája.) A művet vontatottnak mondja Szira, epikusán fárasztónak, mindent elmond, csak Márai szavát hallani. Számon kéri (kissé iskolamesteri módon) a történeti hűséget; az indító mozzanat zavaros, írói program-íze van. De — finom műhelydarab, cselekményét alapjában jól bonyolítja, lebeg való és költészet között. Kiváló a három nőtípus (a lobogó szenvedély, a megtartó hűség és a fanyar bölcsesség megszemélyesítéseként). „Tételes" dráma, hangzik az összegzés, nem középkort megjelenítő mű. Kézai Béla 61 ironikus ismertetésében mindaz, ami másutt dicséretként jelent meg, szinte visszájára fordulni látszik, kis rosszindulattal akár elfogultnak is nevezhetnők a recenzens álláspontját: „élettelen és árny szerűen mozgó minden a színpadon, mert szereplői nem egy drámai helyzet öntevékeny alakjai, hanem csak illusztrációk ahhoz az óriási monológhoz, amelyet János mester végigmond a darabban." Hogy János mester valóban abszolút főszereplő, igaz; ám az önmagában, a világban, a művészetben, majd a mesterségben is kételkedő kőfaragó mellé rendeli Márai az írástudókat, akik megfogalmazzák azt, amihez végül is János mester nem tud eljutni: egy
