Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 28. (Budapest, 1991)
DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor: A kassai polgárok
nak is váratlanul hazamegy, beszámolójában egy másik, nem az álmokban élő világ bontakozik ki. A Kassával foglalkozó „emlékcsoport valóságos rögeszme", gyónja meg, hajdani lakóháza megindítja ezt az emlékcsoportot, amely vízióként kezd működni, hogy rádöbbenjen a valóra. De „a valóság nemcsak az, ami kilátszik belőle: a házak és az emberek; a valóság a múlt is, a valóság egy fénytörés is, amely nincs már, s mégis hozzátartozik a leltárhoz." Az egyik sarkon a Dóm, vele szemben az üvegből és cementből emelt kétemeletes dobozház, a Bat'a-áruház. A Dóm, a Schalkház-kávéház, az édesapa árnya: ez a gyermekkor; a rendőrpalota, a központi fűtés, az új postaépület: ez a jelen, a kijózanító 20. század, az ártatlanságát vesztett felnőttkor. 8 S amikor a történelmi fordulatok lehetővé teszik, hogy az örök életére kassai polgárnak maradt Márai őrjáratra induljon haza, szigorúbban a nosztalgikus emlékezéseknél, távlatosabban a várost bejáró gondolatoknál és minden eddiginél személyesebben, esszébe foglalja, amit 1938. okt. 9-én a rádióelőadás jótékony láthatatlanságába, a Zendülők és még inkább A féltékenyek (kevésbé sikerülten Az igazi) epikus tárgyiasságába rejtett: Európa és Kassa, polgárhivatás és humanitás, emberi jog és magyarság egymást erősítő, egymást kölcsönösen feltételező igazát. Kassai őrjárat c. könyvével 9 Márai kijelöli új darabjának terét és néhány motívumát, miközben továbbgondolja „regényszerű tanulmányá"-ban 10 a háborús felelősség kérdését. Amit a Napnyugati őrjáratban a nyugati demokráciák hagyományaként jelölt meg, s ami egyben a válságkorszakban reménnyel tölti el, annak a történelembe vesző nyomait keresi; Kassán, amely szimbóluma lehet a jog és a szabadság méltó kiteljesítéséért folytatott polgári küzdelemnek. „Szigorúan zárt város — elmélkedik az író —, zárt formáival, csonka és hegyes templomtornyaival, csúcsos háztetőivel, öntudatos egység és zárt tömörülés, valamiért és mindenki ellen, aki az időben a város belső összhangja ellen tört. Borsa Kopasz kimondotta ítéletét, fölmentette Kassa polgárait, akik fegyverrel védték meg a várost Abafi Omodé, a zsarnok támadása ellen, megölték a nádort, s a perben, melyet Kassa fiai ellen indítottak Omodé fiai, eldőlt a Patrimonium sorsa; a kiskirályok, Csák Máté és cinkosai elvesztették hatalmukat az ország lelke fölött, a nemesi vármegye kialakul a tatárjárást követő lelki és társadalmi válságból... A magyar történelem egyik legfontosabb pillanata ez. Szerzői névtelen hősök, Kassa polgárai..." Miután — ekkor még öntudatlanul — felvázolja az író a dráma alaprajzát, történelmi vízióját, a részletekre kerül sor. Előbb fölbukkan János mester, Márai dédapja, asztalos, a „vérmes, okos, alkotó szellemű ember", majd a többi dómépítő: „boltíveihez minden család hozzáadott az évszázadokban valamit: kézi munkát, öntött vasgyertyatartót, hímzett oltárterítőt, s minden hitet és becsvágyat, mely élt és lobogott a város gyermekeinek lelkében." Nemcsak kőből épült a székesegyház, hanem a polgártudat, a nem reprezentáló, hanem a dolgozó-közösségszervező kézműveshit is formálta. Ennek a városnak a polgárai azonban időről időre másra is kényszerültek: „letették az írótollat, a vésőt és a kalapácsot, s elmentek a bástya tornyokba harcolni, mert zsarnokok és lázadók portyáztak a környéken — lázadók, akik a város lelkét akarták. Eldobták a vésőt és a tollat, s megmentettek egy műveltséget és egy életformát." Összevág ez az eszmefuttatás Márai 1938-39-es könyvélményeiből leszűrt tanulsággal. Márai egyre mélyebben lát bele Thomas Mann világába, aLotte Weimarban Goethéjéhez hasonlóképpen ábrázolja maga is Weimar nagy fiát karcolataiban, műhelyét óvó, tökeletessegre törekvő, elet és művészet egységét hirdető-megvalósító polgarmuveszkent.
