Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

DRÁMATÖRTÉNET - Szilágyi Ágnes: Molnár Ferenc dramaturgiájának forrásai két bohózatfordítása tükrében

kérdezi őket, de ha megkérdezem őket, nem mondanak egy szót se."

15 Most nézzük azokat a változtatásokat, melyek a vígszínházi játékstílusból és közönségének jellegéből magyarázhatók meg. A Vígszínház közönsége, mint azt már Magyar Bálint kutatásai is bebizonyították, az a feltörekvő, de még nem önálló polgárosodó réteg, mely üzleti szellemében, gondolkodásában már a jövőé, szokásaiban és beidegződésében a múlté. Öntudata, határozottsága által küzd a dzsentri és az arisztokrata körökből ráragadt tradíciók ellen, és jól látja ezeknek a megkövült osztályoknak a visszahúzó erejét. Molnár Ferencnek ebben a korai korszakában született jelenetei, krokijai és írásai is gyakran veszik pergőtűz alá az üres, hivalkodó szokásokat, társadalmi visszásságokat. A Papának is van egy csípős, szarkasztikus vonala, mely az arisztokrata Larzac gróf és barátja, az együgyű Charmeuil jellemének karikírozása által tesz nevetségessé egy réteget, a főnemességet. Flers és Caillavet ezt csak érinti, Molnár Ferenc azonban sokkal nagyobb hangsúlyt ad Larzac jellembeli fogyatékosságának. A merev paternalista törvényekre épült társadalom igazi képviselőjévé teszi a grófot azáltal, hogy aláhúzza önző, korlátolt és despotikus szerepét Jean iránt. Ez csak parancsok és sztereotípiák formájában tud megnyüvánulni. Molnár Ferenc betoldott szövegrészei ezt erősítik. A gróf, amikor adni akar, akkor is csak magára tud gondolni. Ostobán biztos abban, hogy ha húsz éve nem látott fiának főnemesi rangot ad, boldoggá teszi. De a lényeg most is csak saját jövője: „Azt hiszem, boldog, nagyon boldog leszek"

16 - mondatja vele Molnár, amikor Jeannal közös jövőjüket tervezgeti. Más módon is fokozza a karikírozó hatást, a szentimentális jelenetek érzelgősséget tompítva a bohózati tréfa irányába tolja el az arányokat. Pregnáns példa erre Larzac és szeretője, Lucy szakítási jelenete, ahol az erdeti szentimentális melankóliát kiszívja a párbeszédből, és parodisztikus, a közönségnek minden bizonnyal tetsző dialógust épít fel. Olyan világot ítél meg ily módón, melynek kiürült légkörében a legbensőbb érzések is cinikusan hamisak. A kifújt tojás-jelleget pattogó párbeszédben teszi érzékelhetővé, melynek fordítói instrukciókkal dúsított ritmusa a némafilmek gyorsított burleszk-jeleneteire emlékeztet. A gróf csak azáltal válik némileg szimpatikussá, hogy saját maga is gyakran ítéli meg hasonszőrű környezetét elítélő szavakkal. Természetesen ezeket is Molnár Ferenc illeszti bele az eredeti szövegbe. Amikor a múltját meséli el az abbénak, így szól: „Akkor még nem voltunk naplopók".

17 Vagy ugyanebben a jelenetben: „Ugyan kinek néz, édes papom. Én nagyon erkölcsös vagyok, mint minden igazi lump".

18 Az ő szavainak az abbé mondatai adják meg az igazi ellentétet: „...ön csak olyan dolgokról mond le, úgy-e, melyek már lemondtak önről. On csak egy gyönyörhajhászó életről mond le. De a fiúnak egy munkás életről kell lemondania. Es ehhez jobban ragaszkodik az ember...".

19 így állítja Molnár Ferenc ellentétbe Jean dolgos, szorgalmas életét apjáéval. Ráérzett tehát arra, hogy a Vígszínház közönsége mit szeretett nevetségesnek látni kedvenc színpadán. A másik tendencia már a Vígszínház első korszakának müsorpolitikájára vet fényt. Az eredeti szöveg szerint Georgina kissé dekadens, idegenszerű kiejtéssel beszélő, egzotikus benyomást sugárzó egyéniség, törpepapagájával és majmocskájával, bágyadt elvágyódásával. Molnár Ferenc egy tájszólással beszélő, gyakorlatiasabb menyecskét formál belőle, és így is öltözteti fel. Teljesen nem szünteti meg az idegen származásból áradó varázst, de jobban beleágyazza a vidéki valóság talajába, ahol Jean is él. A kis dél-franciaországi vidék egészének falusias, tiszta, egyszerű hangula-