Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Rajnai Edit: A festő és a színész a színpadon (Márkus László és Góth Sándor egy-egy rendezése a Magyar Színházban, 1910-ben)

sem tünteti fel a kép változásának folyamatát, mindig csak a már lezajlott folyamat eredményét. A második felvonás utolsó harmadának egyes jelenetei (16-22.jelenet) közül a 17. történése ugyanarra a motívumra épül, mint az előző rész 22. jelenete, most azonban a színműben szereplő vendégeknek, a manőverbohózat civil figuráinak, az önmagát és az egész hűhót iróniával figyelő Vincenza nagyhercegnek és az ezred tisztikarának összeismertetése a feladat. A tíz felvázolt tabló vallomása szerint a színpadon elhelyezett népes csapatok közül a vendégeké a bal oldali színfal vonalával párhuzamosan foglalt helyet, míg a bátor hadfiak serege, őrnagytól lefelé, az átellenes fal mentén sorakozott fel. A két szimmetrikus hadállás közötti néhány négyzetméter pedig a nagyhercegnek, az ezred és a városka elöljáróinak, illetve a segédtisztnek a mozgástere. A jelenet során ez a társaság vonul egyik csapattól a másikig, s a látvány statikus hátterét és egyensúlyát a várakozó, jobb- és baloldali csoportosulásuk biztosítják. Az osztrák szerzőpáros színdarabjának rendezőpéldánya csupán a színpadi képek szerkesztettségéről tanúskodik, s arról, hogy az előadás gerincének Márkus László a harmonikus látványsorozatot tartotta. A kiindulópont az, hogyan néz ki, milyen látványt nyújt a színpad. A színész a látvány része, akciójának, gesztusainak, mimikájának ki kell fejeznie a színmű tartalmát is, emellett azonban folyamatos tevékenysége belesimul a színpadi képbe, és csak e kettő együtt közvetítheti a színpadra vitt müvet. A Márkus rendezte előadás koordinátája a színpadi látvány. A színész akár önállóan, akár a rendező instrukciói alapján alakítja ki a produkcióbeli figurát, a rendező számára elsősorban a kép részeként létezik. A produkciót őrző fényképek, vagy színes díszlet-, illetve jelmeztervek hiányában a színek és formák kapcsolata, a Márkus által oly fontosnak tartott tónusegység nem térképezhető fel. A rendezőpéldányból felfejthető, tablókat lekottázó munkamódszer gyökere, ahogy a Márkus tervezte díszletekéi is, a színpad és a képzőművészet, egészen pontosan a század elejének festészete között közvetlen kapcsolatot teremtő szemlélet. Márkus László Ferenczy Károly festészeti princípiumként kidolgozott „kolorisztikus naturalizmus" elméletét képzeli át a pillanatot megragadó festészetből az időbeli folyamatában is előrehaladó színházi produkciókba. „Kolorisztikus naturalizmus a színpadok naturalizmusa, s nem a dolgok külső képét, hanem egymásra hatásukat és egymáshoz való vonatkozásuknak a reflexeit dolgozza fel, amelyek a dolgok és az események szemlélete nyomán támadnak."

23 Ferenczy a közvetlen látványt színkomplexumokba sűrítő képeinek és a rendező-díszlettervező Márkus László törekvéseinek közös magja az a színházi vonatkozásában már idézett művészetelméleti kiindulópont, amelyet a műbíráló Márkus a nagybányai festőkről szóló írásában így fogalmaz meg: „...a szín, a fény, az árnyék testetlen játékában nincs semmi elbeszélni való, itt érezni kell, aztán átható intelligenciával elemezni kell ez érzést, és újra megkonstruálni az elemekből a vásznon a színek egymásra ható változatai között." A Csákó és Kalap rendezőjének módszeréből és alapállásából fakad, hogy az előadásról fennmaradt példányban, amellett, hogy a helyváltoztatást elvétve rögzíti, nagyon ritkán bukkannak fel közvetlenül a színésznek szóló más jellegű utasítások. Amennyiben Márkus mégis lejegyzett egy álláson belül kiegészítő instrukciókat, vonatkozzon az akár a jelenet tartalmára („Meglepetés, ölelkeznek." I. felv. 3. jel.), akár az alak karakterére („Rimanszki hátul mélabúsan támaszkodik egy szekrényhez." I.