Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)
SZÍNHÁZTÖRTÉNET - Nyerges László: Carlo Goldoni színháza Magyarországon II. (1841-1941)
dell'arte játékká alakította, amelyben az egyes figurák vértelen marionettként mozogtak. Pedig osztatlan sikert aratott nagyvonalú játékával Lelio szerepében Uray Tivadar. Kedvező fogadtatásban részesült Ottavio szerepében a színház frissen szerződtetett, nem régen végzett tagja, Ungvári László is, aki szép színpadi beszédével, érzékenységével, mint klasszikus, kosztümös szerepekben otthonosan mozgó színész hívta fel magára a figyelmet. Az előadás azonban nem merült ki a commedia dell'arte életre keltésében, amennyiben egy modernebb színházelméleti problémát is felszínre hozott. Mind Kárpáti, mind pedig a Nyugatban megjelent kritikájában 61 Schöpflin Aladár egyetértően állapítja meg, hogy Goldoni egy megrögzött, mániákusan hazug figurát kívánt csúffá tenni, és nem akarta Lelio portréját költői alapszínnel átfesteni. Ezzel szemben Pünkösti elmélyítette az arckép vonásait, számos szövegbetoldás segítségével megtette a hazugot az életet megszépítő költői hazugság képviselőjének. Amint Schöpflin írja, a rendező „ ...egy pirandelloi gondolatot vitt az előadásba, az ő Lelioja a képzelet finom játékát, a hazugság és költészet rokonságát jelenti, és pedig hangsúlyozottan kimondva a darab végén, mikor rámutat a többi szereplőre: mit akartok, hiszen ti is a hazugság szülöttei vagytok, sohasem éltetek, a költő hazudott benneteket". Kétségtelen tény, hogy Pünkösti egy valószerűen megírt jellem vígjáték hősét irreális, képzeleti szférába emelte. Ebben az esetben azonban túllőtt a célon, és így a rendezői becsvágy túlfüszerezett, barokkos előadást eredményezett. Ami viszont az előadásban megjelenő filozófiai gondolatot, az életet megszépítő vagy éppenséggel elviselhetővé változtató költői hazugságot, tehát a látszat és valóság összefüggését illeti, ezt a kérdést néhány évvel később, 1941-ben, a Madách Színházban már elmélyültebben vizsgálta, amikor egy valódi Pirandello-komédia, a IV. Henrik színpadra állításával, döbbenetes erővel és művészi igazmondással tett hitet az emberiesség mellett a diktatórikus erőszakkal szemben. Az 1937. évi színházi centenárium alkalmából bemutatott reprezentatív műsor jól tükrözte a Nemzeti Színház klasszikus dráma-hagyományt őrző feladatát, valamint a kortárs dráma hazai és külföldi bemutatásának szándékát. Ebbe a képbe illeszkedett, de az olasz-magyar kultúrbarátság jegyében is zajlott a Legyező című komédia bemutatása. Cesare Vico Lodovici Kerék című színmüvével egy műsorban Abonyi Tivadar játékmesteri irányításával vitték színre. Ezen az előadáson Uray Tivadar Rocca Marina gróf szerepében aratott újra sikert, mert pestiesre hangolta szerepét. A játékban résztvevő egyéb figurákról elhangzott olyan, már a Hazuggal kapcsolatban is tett megállapítás, amely szerint „...csipkével szegett vitrinbe állított figurákként elevenednek meg, gyors jövés-menésben, a színek gyors változása közepette 62 ." A Két úr szolgája 1941-ben, Both Béla rendezésében Lehotay Árpáddal a címszerepben került színre. A rendező feladatának azt tartotta, hogy vidám játékkal szolgáljon a közönségnek, ezért néhány újdonsággal tett kísérletet a klasszikus darab felfrissítésére. így például az eddigi játékhagyománytól eltérően Beatrice nem a színfalak mögött, hanem a nyílt színen fedeztette fel Clarkéval nőiségét. Új elemként került az előadásba a férfi ruhába bújt Beatrice párbaja Silvióval, valamint Beatrice és Florindo öngyilkossági kísérlete. Truffaldino monológ helyett egy utcai koldussal folytatott beszélgetés után vallott kettős vállalkozása gyötrelmeiről. Az utóbbi négy komédia -Fogadósné, Hazug, Legyező, Két úr szolgája - esetében azok a vitatható stilisztikai jegyek kerültek előtérbe, amelyek a mai rendezők
