Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 27. (Budapest, 1990)

DRÁMATÖRTÉNET - Fried István: Márai Sándor Kalandja

kíváncsi újságíró az orvosprofesszor (Kádár Péter) ifjúkori kutatásait firtatja, amelyeket dr. Szekeressel együtt végzett, akkor a váróteremben már ott ül dr. Szekeres, és az orvosnővel (az újságíró távozta után) beszélni fog. Az orvosnő érzelmi hányattatása mögött azonban más sorsok készülnek kitörésre: az az orvosegyüttes, amely a professzor <eam-jét alkotja, nem csak a munkában van egymásra utalva, mert az évek során jól működő gépezetté alakult, így minden apró megrázkódtatás a gépezet működését akadályozza. Ezt az asszisztensnő mondja ki azzal, hogy a maga részéről az orvosprofesszor nyugalmát kívánja szolgáni, hálából és nagyrabecsülése jeléül, de mint majd megtudjuk - más okból is. Annyit beszélnek az orvosprofesszorról, kitüntetéséről, életéről, munkájáról, majd hirtelen, dr. Szekeres révén, múltjáról, hogy szinte ismerősként üdvözöljük, amikor belép és átveszi a főszerepet. Ettől kezdve szinte végig jelen van a színpadon, egy (bár nagyon fontos) jelenetet leszámítva. S amiről eddig szó volt, azzal most már az orvosprofesszornak is szembesülnie kell. Az ifjúsággal, az elhagyott kutatómunkával, de a jövővel is, az új klinikával és annak felszerelésével, valamint azzal az egyelőre átláthatatlan viszonnyal, amely az orvosnő és dr. Zoltán régi kapcsolatát a múltba utasítja. Az orvosprofesszor beszélgetése dr. Zoltánnal fokozatosan derít fényt egy titokra, amelynek lényegét a professzor ekkor még nem tudja (vagy nem meri) megnevezni: nevezetesen bevonja ebbe a professzor részéről orvosi, dr. Zoltán részéről mindenekelőtt érzelmi körbe a professzor feleségét, Annát, aki a beszélgetés végén jelenik meg, valóban végszóra. Abban a pillanatban, amikor dr. Zoltán meg akarja nevezni azt a férjes asszonyt, aki miatt nem fogadhatja el a felkínált és nagyon vonzó állást, s aki miatt külföldre akar távozni. Anna megjelenését rövid párbeszéd követi dr. Zoltán és Anna között, amelyből a néző és az olvasó megtudja: ők ketten együtt szökni készülnek. Hogy Anna külföldre készül, ez már a professzor előtt sem titok; a II. felvonásban pattan ki, hogy Anna útlevelét és vonatjegyét tévedésből a professzor kapta kézbe. A bravúrosan szerkesztő Márai azonban egy apró mulasztást követ el: hogyan akar Anna távozni, amikor a távozás előtti napon még nincs meg az útlevele és vonatjegye? Ettől eltekintve azonban a II. felvonás állóképszerű, (ugyanis ez Anna és a professzor párbeszéde; a professzor megvizsgálja Anna állapotát, tudatosítja magában azt, aminek kimondásától, megnevezésétől tartózkodott, amit talán sejtett, de bevallani nem mert) s bár a professzor irányítja a beszélgetést, Anna felnő mellé: hiszen két egymás mellé rendelt élet futott vakvágányra. Két ember nem volt elég alázatos a szerelemben, megelégedtek a külsőségekkel. Elmarasztaltatnak majd a végső elszámoláskor, mert nem ismerik föl, amit Márai 1939 karácsonyára ekképpen fogalmazott meg: „Mert a szeretet nem idill, nem szemforgató boldogság. A szeretet kötés, életrehalálra, a szeretet szolgálat. Szeretni annyi, mint mindent elveszteni és mindent megnyerni egyszerre (...) Jól kell szeretni, erősen, okosan, gyakorlatlan, néha könyörtelenül..."

29 Az I. felvonás párbeszédeiből kibukkanó mozzanatok összeállnak: az orvosprofesszor a nála jóval fiatalabb felesége kedvéért biztosítja a luxust, ebben merült ki tevékenysége, ennek rendelte alá hajdani ambícióját. Anna pedig elfogadta ezt, s azt is, hogy a munka elnyeli a férjét, egyedül marad a nagy társaságban. Míg az orvosprofesszor, aki valójában sok embernek hozott könnyebbséget, igazolni tudta magát önmaga és mások előtt: áldozatos munkájának adta életét, nem veszi észre, micsoda