Kerényi Ferenc szerk.: Színháztudományi Szemle 26. (Budapest, 1989)

DRÁMATÖRTÉNET - FRIED ISTVÁN: Varázs - harmincnyolcszor. Márai Sándor színműve

Éppen ezért (a színházkritikákból kikövetkeztethetően) az előadás mérsékelt sikerét abból a körülményből vezetjük le, hogy a színészek szó szerint vették Márai "szép szavait"; nem tudtak ellenállni a kísértésnek, s kizengették a marais mondatokat, nemigen figyeltek föl arra a "mutatvány"-ra, miképpen tart rendet a szerző a pátosz és az önirónia eszközeinek megfelelő alkalmazásával. Fölerősítették azt a színmű dramaturgiáját minden bizonnyal megterhelő elemeket, miszerint a Shakespeare-t idéző "keret" eleve kijelöli a szereplők mozgási terét, azaz olyan térbe helyezi, amely nyomasztólag hat(hat) a történésre. Mivel a Prosperóval indított és Prosperóval kicsengetett színdarab immár nem azt példázza, ami talán az írónak eredetileg szándékában állt, hanem kissé egyoldalúan a bölcs visszavonulásra, a megértésre, a tudatos meghátrálásra veti a hangsúlyt, a rejtettebben jelen lévő tónus a keretben uralkodó szólammá válik. Krisztián Prospero szavait olvassa, magyarázza Estellának, s a színmű befejezésekor vigaszul, az egész történés értelmezéséül, mintegy a nézőnek-olvasónak kiszólva, szintén a prosperói magatartás heroizálódik. Ez azonban tompítja a Varázs többszólamúságát, és a könyveket olvasó, a szó hatalmában hívő, a varázslatok mutatvánnyá silányosodását s a művészet eldurvulását kárhoztató, öregedő művész tragédiájában rejlő feszültséget enyhíti. Hiszen Krisztián szándéka szerint, Prospero útját járja, a megbékélésnek valamilyen formájára törekedett kezdettől fogva, s legfeljebb a biedermeier idill ábrándja foszlott szét. S csak részben a fellázadt s megfékezhetetlen ösztönök csapásai alatt. Estella nem viszi magával a bundát, sem a csekket, Krisztián maga küldi utána, mint akinek már nincsen szüksége ama "varázserőre", amelylyel Estellát magához vonzotta. Csakhogy a Varázs

ban Márai - jó érzékkel - nem pusztán Krisztián drámáját írta meg, hanem Estelláét is. Aki - valószínűleg örökre - két világ közé került. Sosem felejtheti, amit Krisztiántól tanult, a jóság leckéi mindvégig kísérni fogják életpályáján, amelyen egyelőre az ösztönök irányítják. "Teste" emlékszik a cirkuszra, a trapézre, amelyen megszédült, nyiladozó értelme lassan-lassan fogadja be Krisztián szavait: "Az ember, aki egyszer megismerte a művészetet, mindig