Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

élnek hárman, de sajnos már nem játszanak, de mi, az un. középkorosztály igyekszünk ezt a nagy tradiciót továbbvinni és úgy-ahogy megtartani. Visszatérve a nyelv tanítására, van egy "testvérvállalatunk", amit úgy hívnak, hogy Művészet a Népnek. Ezzel a színházzal a "Művészet a Népnek" akció keretén belül olyan közönség előtt is felléptünk - mondjuk a muzulmán országokból bevándorolt honfitársaink előtt, az ún. fejlesztési területeken, kisvárosokban -, ahol Shakespeare-t játszottunk, és az első sorban egy szoptatós anya ült csecsemőjével. Színházunk, amely Tel Avivban van, olyan teremmel rendelkezik, amely, azt hiszem, irigylésre méltó. Most voltunk két európai fővárosban: Belgrádban, valamint Nyugat-Berlinben, a Schiller Theaterben játszottunk. Épületünk, amelyet 1937-ben, az államalapítás előtt nyitottak meg, most 1969-ben lett átépítve, és állítom, hogy talán a világ egyik legmodernebb színháza. Három teremmel számolhatunk, egy 1000 személyes nagyteremmel, ami nekünk művészi szempontból egy kicsit nagy is, egy 350 személyes kamarateremmel és egy közel 300 személyes pinceszínházzal - s mindez egy épületben. Felmerült a kérdés tegnap is, hogy kell-e állandó együttes, vagy nem. A nehézségek ellenére válaszom egyértelmű, pozitív, noha az állandó együttesnek természetesen hátrányai is vannak, mert egyes színészek, színésznők főiskolai tanulmányaik után tehetséges, ragyogó fiatalok, esetleg 20 évre rá a színház terhére vannak. Itt nem szabad, hogy a demokrácia döntsön, viszont az örökös tagságnál más megoldás nincs. Az illető akkor is a színháznál marad, amikor már használhatatlan. Pedig végeredményben - bár nekem könnyű, mert örökös tag vagyok - nem a színészt kell szolgálnunk, hanem a közönséget. • * Korábban problémáink voltak akcentusok, kiejtések ügyében is. Ma már nincsenek. Amikor én Izraelbe kerültem, akkor az orosz akcentus dominált, feljavítottam egy kis magyarral. Ma már mindannyian egyforma hébert beszélünk, és mint mondtam, tanítunk. 42