Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

fejlődése. Azt a régit két év alatt építették fel. Mi nyilván hosszabb ideig fogjuk építeni az újat. Öt-hat évig. De ennek ellenére -- engedelmükkel -- már most meghívom Önöket ünnepélyes megnyitására. IVIC, SAN JA (Zágráb) 1095. október 14-én két órakor I. Ferenc József osztrák császár és magyar király kiment az éppen elkészült színház teraszára, háromszor koppantott ezüst pálcájával, és megnyitotta Horvátország Nemzeti Színházát. Feketéllett a tömeg, s az emberek kalapjukat dobálták fel, a császárt és a színházat dicsőítve. Mindenki megtisztelve érezte magát. A császár ezzel a gesztussal kifejezte, milyen bőkezű (igaz, az ezüstöt magánemberek ajánlották fel neki); Khuen-Héderváry Károly horvát bán pedig eldicsekedhetett a császárnak rendteremtő politikája eredményeivel. Stevan Miletiónek, a fiatal igazgatónak keveset számított a sajtó elismerése, a király megtisztelő jelenléte, számára az épület elsősorban egy nagyszerű és modern színház lehetőségét jelentette, olyan épületet, amelyet minden két évszázadban építenek csak, és amely a lehető legjobb körülmények között fogadja a színészeket, énekeseket, valamennyi művészt. A múlt század harmincas éveiben a szerb patrióták és a fiatal horvát értelmiségiek - akik az európai egyetemeken teleszívták magukat a júliusi forradalom egyenlőség-ideájával harcot kezdtek a délszláv népek egységéért. Az illírek ezen kis csoportja (az ókori illírek leszármazottainak tartották maguk) elég sok embert mozgósított; az anyanyelv fontosságát hangsúlyozták, és a horvát nyelvet akarták hivatalos nyelvnek. Újságokat és színtársulatot alapítottak, ahol horvát nyelven írtak , illetve játszottak. Egy korábbi színházi hagyomány gyümölcseit élvezték: 1772-ig a jezsuiták színházi előadásokat rendeztek iskoláikban; a rend megszűntével a fiatalok a nemesek számára fenntartott iskolákban gyakorolhatták a színját29