Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

Bolond Istó

k (illesztgeti össze a lapot, az elszakadt helyeken, s tovább olvas): A költő művével egyszerre a szépliteratúrának a jelesei közé emelkedett. Az aggastyán

: A becsületes munka gyümölcse a legszebb dicsőség . . . Bolond Istók

: A dicsőség! ... A dicsőség! Az aggastyán

: Áldani fogod még sorsodat, fiam, hogy ide tévedtél, hogy itt maradtál. Bolond Istó

k (fölugrik, lázasan jár le s föl a színen, magában beszélve): Hogy én itt maradok? Ki mondta? Én nem mondtam ... egy szóval se ígértem ... Három éve, hogy haladok célom felé ... és most betévedek egy elhagyott tanyára . . . egész véletlenül ... Találkozom azzal, akit kerültem, akit sohasem akartam viszontlátni ... És most itt maradjak? . . . megállják? - elfeledjek mindent? Minden nagy célt, minden törekvést? Az aggastyá

n (zavartan, látva, hogy Istók rá se hederít): Azt hiszem, esni fog, már egészen beborult ... Bolond Istó

k (mint fent, egyszercsak megáll): Ez a dal! (A tornácra megy, a dalt hallgatja, mely megint föl, most már egészen közelről): Igen ... ez az én nótám ... ennek a szövegét én írtam ... Tehát mégse volt dőre álom, ami után törtem Ez a kis dal, mely a puszták fiának ajkáról száll felém, ez a dal az én lelkemnek egy paránya ... Tehát nem hiú ábránd, hogy valamikor a lelkemben égő tűz szétáradhat, milliók szívében megosztva loboghat, új életre sarkallva őket,.. Itt maradjak? ... Megállják, mikor talán egy lépésnyire vagyok csak a céltól - hiszen ez gyávaság, ez gyalázat lenne! Az aggastyá

n (növekvő zavarban): Megyek, fiam, megnézem, készíti-e a vacsorádat Mária? 271