Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

A kisfiú

: Félek, hogy megharagítom. Bolond Istók

: Ne félj, fiacskám! Én mindig gondolkodom, tehát sohasem haragszom. A kisfiú

: De én mégis félek, mert tudom, hogy kicsoda ... Én láttam ... A nagyapa nem vette észre, de én láttam, amikor beröpült ide hozzánk ... De, ugye nem fog bántani minket, nem hoz jégesőt a határra? Bolond Istó

k (hangosan fölnevet): Ugyan micsoda hatalmas lénynek tartasz te engemet? (mintegy önmagához beszélve) És ha hatalmamban állana is, sohasem bántanám a szegényeket, a szenvedőket, a szomorúakat ... A fényes paloták lakóit, a mindég mulatókat, sivár gyönyörökben élőket keresném fel. Át meg átjárná lelkem élvektől szenvedő lelküket, és mind-mind magába színá a sok gyönyört, míg az élvezetek terhe alatt összeroskadnék, és úgy halnék mámoros mártírhalált ... És az ő lelkökben megjelenne az élet hírnöke: a szomorúság, és megtudnák, hogy mi az öröm. Ezzel megváltanám azokat, kikkel a Megváltó nem törődött ... Hanem, fiacskám, nekem nincsen ilyen nagy hatalmam - szegény csavargó vagyok, nyomorultabb lennék a legutolsó koldusnál is, ha egyetlen gazdagságom, a fantázia, nem varázsolna olykor egy jobb, egy szebb világba... A kisfi

ú (élénken, bizalommal közeledve Istók felé): Fantázia? Mi az? Sohasem hallottam ezt a szót. Bolond Istó

k (szeretettel magához vonva a fiút): Pedig neked ugyancsak nagy fantáziád kell, hogy legyen, ha egy szegény csavargóban pusztító hatalmat, rejtélyes lényt látsz. A kisfiú

: No, mondd, mi az a fantázia, magyarázd meg! 260