Kerényi Ferenc: Színháztudományi szemle 25. (Budapest, 1988)

magam részéről mindig megállok egy pillanatra ezeknek a kérdéseknek a hallatán, és a következő viszont-kérdéssel tudok csak válaszolni: nem elég-e, hogy mi, a Nemzeti Színház művészei és dolgozói mindent megteszünk, ami erőnkből telik? Megpróbáljuk színpadra vinni legjobb tudásunk szerint a klasszikus írókat és műveiket. Természetesen figyelembe veszszük a mindennapi életet és a jelentkező új, modernebb irodalmat is. Ápoljuk nyelvünket, megpróbáljuk megőrizni azt, de ugyanakkor a változó körülményeknek megfelelően ügyelünk arra, hogy fizikailag is megfelelő állapotban kerüljünk a közönség elé, és nagyon nagy figyelemmel hallgatjuk az új nemzedéket. Azt a négyes feladatot, hogy klasszikus és új, külföldi és hazai darabokat is be kell mutatni, mindenek fölé helyezzük. Természetesen azonmindig sajnálkozhatunk, hogy a széles repertoárból mi az, ami éppen kimaradt. Vitatkozhatunk a témaválasztásról, az íróválasztásról, a jelentősebb évfordulókról, egyáltalán a színház irányzatairól vagy irányáról, rendezőkről. Én azon a véleményen vagyok, hogy tovább kell járnunk a megkezdett utat, nyitott szemmel és nyitott füllel, és mindent megtenni a célok érdekében. Befejezésül szeretnék felolvasni egy rövid levélrészletet 1879-ből, amely Budapesten íródott. Kaarlo Berglom írta ezt a levelet egy ismerősének (ő volt egyébként a finn Nemzeti Színház megalapítója és első vezetője): "Úgy élek ebben az országban, mintha az isten a tenyerén hordozna, vagy mintha pap lennék a paplakban, ahogyan ezt mifelénk mondanák. El sem tudod képzelni, mennyire barátságosak, udvariasak és jószívűek errefelé az emberek." KÁKOS, JAN (Pozsony) A konferencia témája figyelmünket visszairányítja egészen a 19. századba. Elnézésüket kérem, hogy nemzeti színházunkkal kapcsolatban én nem idézhetek fel ilyen régmúlt időket. 21