Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 24. (Budapest, 1987)
Konrádyné Gálos Magda: Rozsnyay Kálmán - a színjátszás peremén
nora Dúséval és más neves színészekkel, irékkal» A könyv legjobb része a Prielle Cornelia levelesládájából idézett. A lejegyzetteket magától a művésznőtől hallotta, és tudta, hogy azokat ő is el fogja olvasni, történetkéi tehát hitelesek. A művésznő szerénységből nem ment el a Nemzeti Színházba szobra^ 0 /, amelyet férje, Szerdahelyi Kálmáné mellé állítottak, leleplezésére. A kis ünnepség után tisztelgő küldöttség látogatta meg. Szokott humorával megkérdezte tőlük: "Azt mondjátok meg lelkeim, milyen arcot csinált Kálmán, amikor azt a csúnya öreg dámát meglátta maga mellett? Ugy-e nem ismerte meg?" - Prielle nagyon szép volt, és ifjúkorában garmadával kapta a szerelmes leveleket. Nem akarta, hogy idegen kézbe kerüljenek, és tűzbe dobta őket. Nevelt lánya^ ^ éppen benyitott, és szóvá tette: "Be nagy hőség van nálad lelkem anyám! Hogyne lenne - felelte - hiazen szerelemmel fűtök." Művészi pályája legszebb emlékeit hazaküldte Máramarosszigetre, a néhai otthona helyén épült házban lakó Szabó Aurélnak, s azt irta neki: "E művészi jelvényeket ott kivánom tudni, ahol születtem, s ahol engem állandóan szeretnek, kegyelnek... lelkem egy része költözik velük." A könyv megjelenése után sűrűbb lett a levelezés a Nagyasszony és Rozsnyay között, mert vagy az utóbbi járta az országot, vagy Prielle volt szanatóriumban. Rozsnyay a szinésznŐt önéletrajz vagy emlékezések Írására biztatja. /Van ugyan egy autográf szűkszavú naplőjegyzete, de csak 1843-ig terjed.r ^ Kellemetlen ügy is előfordult. A színésznő néhány, még élő barátnője közül Rozsnyay Kánya Emiliát^ 3 / kereste fel Fiúméban, hogy emlékkönyvébe Írasson vele. Prielle a lelkére kötötte, "aztán ne flancoljon Kálmán, ne szélhámoskodjék" - és ő mégis egy kéziratot hozott el tőle... / Csak akkor kezd megenyhülni irányában, amikor kevesebb rosszat hall róla. Prielle barátainak száma egyre fogy, egészségi állapota napról napra rosszabb. 1905 júniusában szörnyű magányára panaszkodik. A válaszlevél vigasztalja. "Nem elhagyatott az, aki százezer ember szivében élj egyében bálvány kit imád." A gyengélkedőt meghatja a sok figyelmesség /rózsaküldemény/, ragaszkodás, elhomályosodnak benne a kellemetlen mozzanatok, elfelejti, hogy ő maga irta róla "mindenütt kapar, ahol érdekeset sejt", és kedveskedő, önzetlennek látszó gyengédsége győz. 1905. július 12-én a következő levelet kapja a nagyasszony: "Drága asszonyom, itt találja, ami a világon a legkedvesebb nekem, az Édes Anyám gyűrűjét, gondolja meg a dolgot. Huszonnégy óra múlva várom válaszát. A sirig hü és hálás Kálmán." A Nagyasszony elfogadja, majd ő is küld vala119
