Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)
Kiss Eszter: Adaptációk a magyar színpadon 1957-1982 között
Ságot; meggyőzővé tette, hogy az alkotásra vágyó embernek Itt el kell buknia. Iamát Kecskemét en láthatjuk az Uri muri t az 1979/80-aa évadban, most az Illés István rendezte sikeres előadásban, melyet Karinthy Peron© forró, fölkavaró estének nevezett kritikájában'* 7 '. Észrevehető, hogy a közönség, a kritika, a maguk a rendezők is a 70-os évek végétől egyre inkább a mának szóló üzenetet, figyelmeztetést, a mai szocialista Magyarországon tovább élő szemlélet- és magatartástípusokat keres és vél megtalálni az Uri murib an /annak dramatizált változatában/. Háttérbe szorul a realista történelmi "tablóként", a letűnő dzsentrivilág képeként való értelmezés, ami a korábbi előadásokat jellemezte. A kecskeméti előadásban Sinkó László ls /meghívott vendégként/ egy ilyen ma is köztünk élő típust formált meg Szakhmáry Zoltánként, aki egyesíti magában a tehetséget, a világmegváltó hitet és az önpusztító erőket. Szakhmáry figurájának merőben új értelmezéséről árulkodik, hogy a rendező Sinkó Lászlóra osztotta a szerepet, aki alkatánál fogva közelebb áll a fásult, kiábrándult és érzékeny értelmiségi típusához, mint a tivornyába menekülő gazdák világához. Mészöly Dezső jellemzése szerint ^ Szakhmáry Zoltán szenvedélyét sokan ábrázolták kitűnően, de szenvedését átéltebben senki nem ábrázolhatja, mint Sinkó. Ebben a megállapításban megbújik egy mögöttes tartalom, mely az előadás dramaturgiai arculatáról árulkodiki a szenvedély szó ugyanis cselekvéssel, aktivitással társul, mig a szenvedéssel passzivitás, befeléfordul ás asszociálódik. Ebből a játékmódból, s az előadás egész megkomponáltságából következett, hogy Zoltánt mint eleve erőtlent, kiszolgáltatott embert láttuk. Akaratgyengesége vált hangsúlyossá, igy alakja háttérbe került, s a környezet nyomult a középpontba, élén CsörgheŐ Csuli egyre groteszkebbé, félelmetesebbé váló figurájával /Fekete Tibor alakítása/. Vagyis a muri, a környezet, mely az eddigi előadásokban Inkább csak háttér volt a főhős tragédiájához, most önállósult, mig a főhős egyre jelentéktelenebbé vált. Az előadás egy másik méltatója, Zappe László ebban látta a rendezés aktualitását, hogy Illés István az érzelmek barbárságát, középkori voltát hangsúlyozta.^ 6 ^ S igy megmutatta azt, ami ugyan a társadalmi viszonyok tekintetében már elmúlt, de az érzelmek, szokásaink szintjén még nagy on is élő - s napjainkban is megnyilvánuló feudális reflexeket. Ez a mondandó - amit leginkább a muri jelenetel közvetítenek - szükségszerűen erősödik föl a főcselekmény, s a főhős szerepének rovására. Legjobban példázza ezt Fekete Tibor játé90*
