Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

házban a személyzet kupacokba söpri ezt az elmúlás-szemetet. Pauer Gyula díszlete sajátosan ironizál. A szereplőknek minden egyes lápésért meg kell küzdeniük ezen a terepen, csakhogy a lépések nem vezetnek sehová

, és senki sem tud je, hová is akar menni. Felesleges hétköznapi heroizmus} az emberek már abban kimerülnek, ha eljutnak széktől-asztalig. Zsámbéki rendezésében az egész előadást meghatározó jelentőséget kap a Lebegyevék szalonjában játszódó második felvonás. Itt találkozunk azokkal, akiktől Ivanov annyira különbözik. Közönséges, harsány, ostoba gyülekezet. Kétségbeejtő vidékiesség - jóllehet megejtően szórakoztató szinpadi tálalásban. A néhánymondatos, vagy éppenséggel néma szereplők ls jellegzetes figurák, a érdekes, hogy a Lebegyev-szalont ebben az előadásban főként fiatalok töltik meg. Ivanovnál is fiatalabbak. Vagyis nem arról van szó, hogy a főhős nem találja a helyét az idősebb generáció begyöpösödött képviselői, az elöregedett, már koruk miatt is konzervatív helybéli urak között Nem. Ebben a társaságban mindenki egyformán kiábrándító, a fiatalok pedig egyenesen bambán elbutultak. Szását, a "tevékeny szerelem" hivét is csakhamar megismerjük: kitartása romantikus dac, lelkesedése inkább kiscserkészi póz, mintsem érzelem. Ivanov érti ezt, s lévén tisztessége az egyetlen bizonyos erénye, felmóri, hogy ezzel a házassággal tönkretenné a lányt. Erejéből végülis egyetlen tettre futja, az öngyilkosságra. Nem szánja ezt hősi gesztusnak, nem is tudja szépen kivitelezni; sután, kapkodva durrantja magát mellbe, s mint aki erről az utolsó, végérvényes cselekedetről is pontosan tudja, mit ér, vonaglásában még megpróbál eltűnni egy kéreghalom alatt, hulladék a hulladék között. Eszünkbe jut Wajda Hamu és gyémánt

jának hőse, aki megfosztva ez értelmes cselekvés lehetőségétől, a szemétdombon fejezi be haláltusáját. És meggondolandó, hogy ez a vég, ami a lengyel filmremekben egy történelmi pillanat tragédiáját süritl, itt, a kaposvári Ivanovb

an sem hat kevésbé megrázóan. Mert ma magánügyeink csődjében fedezzük fel történelmünket. A Boldogtalanok alighanem szerzőjének, Füst Milánnak egyszeri diadala a naturalizmus felett. És Székely Gábornak, meg a szolnoki társulatnak köszönhető, hogy ezt felmérhettük. Ők teremtettek a tőés töredékmondatokból, félszavakból és felkiáltásokból izzó világot, olyan hőfokon, amelyen már minden "életszagú" pepecselés felolvad, s az egymásért, egymás ellen robbanó szenvedélyek minden egyes hangot az adott szituáció értelmezésével töltenek fel. A szolnoki 166