Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

rétik a színházat - többe* nem engedhetnék meg maguknak. Senki nem tudja, hogyan lehetne ebből az ellentmondáaból kitörni. Nem véletlen, hogy az utóbbi időben utópiák kezdtek terjedni az úgynevezett "szocialista vállalkozásban", vagyis szövetkezeti formábsn vagy polgárjogi társulásként létrehozandó szinháztípusról, amely háromszoros-négyszeres helyárakkal reméli magát fenntartani. A televízióban egyszer az egyik budapesti szinház igazgatója ki is jelentette, hogy ő merné vállalni a kockázatot. A kérdés csak az: kinek a zsebére? Mert - csak a példa kedvéért - éppen az ő színháza évi 17 millió forintos költségvetéssel szemben mindössze ötmillió forint bevételt tud felmutatni. Amivel túlteljesíti ugyan a tervét, - amelynek száz százaléka a nézőtér eszmei befogadóképességének 68 százalékában van megállapítva -, de még igy is 12 millió forintos dotációt kap, azaz jegyenként 57 forintot. És ez az összeg csak az üzemmenet költségeit fedezi - a felújítások, a komolyabb karbantartási munkák, a géppark-fejlesztés mind külön tételt képeznek. A színházat tehát a jegyek árának drasztikus felemelésével - vagyis a dotációnak a nézőre való áthárításával - sem lehetne "önfenntartani", nem beszélve arról, hogy ilyen jegyárak mellett aztán egyszeriben végeszakadna az árukapcsolási manővereknek. A 120-150 forintos jegyekkel működő, többszáz nézőt befogadó nagyszínházak még mindig támogatásra szorulnának, viszont műsortervük szükségképpen eltolódna a kommersz felé. Azok az újabbkeletü vállalkozások, amelyek kamaraméretekben folynak, szintén azt bizonyítják, hogy a 120 forintos helyárakból is csak látszólagos önfenntartásra futja: a nem jelentéktelen indulótőkét és a produkciós költségek egy részét közvetve vagy közvetlenül állami szervek, illetve a kulturális kormányzat fedezi. A studióalapitásnak valójában ott kedveznek a körülmények, ahol ez a házon belül megoldható - magában a szinház épületében, netán egy művelődési házban - tehát ott, ahol az amortizáció, a technika beépítése és a terembér nem emészt fel aránytalanul nagy összegeket. Ezeket a lehetőségeket felderíteni és kiaknázni mindinkább a hazai színházművészet, és a mindenkori új hullámok létkérdése lesz. A magyar szinházkultúrának ugyanis alapvető gondja-meghatározója, hogy lényegében mindmáig nagy befogadóképességű helyiségeket használ a fővárosban és vidéken is. A kamaraszínházak is 300-400 személyesek, a nagyszínházakban hat-nyolcszáz, esetleg ezer nézőt lehet leültet ni. /Az állami támogatás ennek megfelelően differenciált is, nem biztos azonban, hogy az arányok helyesek és méltányosak. Elképzel158