Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)
Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években
lenül valóságosabb a környezeténéi. Lényegében a legnaturallstább társalgási színmű szituációi is teátrálisak - egyszerűen azért, mert kulisszák között jelennek meg, s egy sereg - e nézővel kialkudott - konvenciót hoznak magukkal* A filmi környezet még akkor is maga a realitás , ha tudjuk, hogy alaposan megtervezett velósághüség ez; s ráadásul a képmező, illetve a vágás úgyszintén manipulálja a látványt. Mégis: a színész valódi flaszteren sétál. És az ő számára ez a meghatározó. Ehhez a valóságszinthez kell igazodnia. Elképzelhetetlen, hogy egy filmrendező az "elidegenítési effektus" alkalmazását kérje valamelyik szereplőjétől* Vagy arra biztassa, maradjon egy kicsit "kivül a figurán", s "láttaaaa némi kritikával". Az efféle brechtiánua színházi megoldásokat - ha filmen egyáltalán szükség van rájuk - átveszi e színésztől e technika, például a világítás. A film szereplőjének sohasem az a dolga, hogy stilizáljon, hogy úgy tegyen "mintha". Neki a szinpad kvázivalóságával nincs mit kezdenie; az ő feladata: pontosan úgy viselkedni, mint az életben. Mennél pontosabban* /És ez a megállapítás nagy általánosságban még ekkor ls igaz, hogyha ismerünk expresszionista kivételeket* ha tudjuk, hogy olykor - például Bunuelnél, Pellininél vagy akár Sergmann ál - ez álmok éa látomáaok teremthetnek egy sajátos szlnpadiasságot./ Vagyis elmondható, hogy a modern szinpadi játék fejlődésének - értve ezen a Sztanylszlavszkijtől napjainkig tartó folyamatot fővonala egybeesik azzal a fokozott természetesség-Igénnyel, amelyet a film ma színészeivel szemben támaszt. Azért kell a "fővonal" megszorításával élni, mert e szinházi avantgerde keres másféle utakat ls, és némelyek éppenhogy a szinószileg erőteljesen stilizált világ létrehozására törekszenek. Ebből a szempontból külön kezelendő például Ruszt munkássága, aki erősen vonzódik a rítushoz, következésképp a koreográfikus megoldásokhoz. Előadásainak részletea elemzéae azonban kimutathatná, hogy mindez alapvetően rendezői ef fektusként működik, mig a színészi munkában ő is lényegében a pszichológiai realizmus talaján áll. Mindenesetre elmondható, hogy a hivatásos szinpadi színésztől manapság a szinház ls mind hasonlóbb eszközöket vár el, mint a film, és ez a tendencia kétségkívül megkönnyíti egy ell round-tipus "tömeges" kialakulását, azét a színészét, akinek korszerűsége egyformán alkalmazható filmen és szin«» padon. Nem kerülhetjük meg tehát a kérdést: a színészet valóban szüntelenül fejlődik? A színészi játék csupán egyre élethübb? Márpedig ezzel szembe kell néznünk, ha meg akarjuk érteni a hetvenes évek
