Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években

zői és színészi technikát, amely nélkül csak üres retorikát müveihetünk. Sajnálatos, hogy egy uralkodó hazai hittétel szerint az elidegenítés oaak és kizárólag Brecht V-effektjével azonos. Ez nem igaz. Mert az elidegenítés nem ellentéte, hanem kiegészítője a Sztanyiszlavszkij-módszernek. Hiszen átélés nélkül nincs kívülállás. A színész csak úgy mutathatja fel játékában az idézőjelet, csak úgy állhat figurája "mellé", ha korábban az átéléssel megteremtette ehhez az alapot. Az elidegenítés voltaképp erre ez ellen pontrendszerre épül, ez előadás ritmusát elsősorban azok a váltások határozzák meg, amelyeken a színészeket /és a nézőt/ a rendező végigvezeti. S hogy az átélés és elidegenítés váltakoztatása milyen formakultúrák segítségével történik, az technikai, illetve stilisztikai kérdéa. A század második felében iskolákat teremtő egyéniségek eszközhasználatának pontos analízise bővebb tanulmányt igényelne, annyi azonban bizonyos, hogy másként és másként, de mindegyikük alkalmazza az elidegenítés alapelvét. Ennek következetes és egyéni módszereit kidolgozni - ez volt a magyar szinház egyik soron következő feladata. He elfogadjuk, hogy az alkotás kényszerítő oka a spontán erővel kifejezést kereső, formáját kutstó tartalom, akkor nem hátrálhatunk meg a formai mondanivalónak mint önálló kategóriának elismerésétől. Tartalom és forma az alkotó folyamaton belül szuverén életet élhetnek; a mü egyesülésük, egymásban való kifejeződésük eredményeként születik meg. Ezzel nem tagadjuk a tankönyvek kopott frázisának igazságát, mert valóban "a tartalom határozza meg a formát". De a formateremtés szabadsága érdekében ezt a kanonizált elvet az alkotó folyamatok összefüggéseiben kell értelmeznünk. Látnunk kell, hogy egyes formai megoldások, sőt, néha egész eszköztárak önállósulnak tartalmuktól, kötelező szakmai ismeretanyaggá; raktározható, vagyis potenciálisan bármikor felhasználható kifejezőeszközzé válnak. Az 1lyen formakultúrák már nem tapadnak eredeti - úgy is mondhatnánk őstártaImáikhoz. Eüggetlenülnek az időben, variációk ós változások során át új meg új tartalmakhoz kapcsolódnak. S hogy egyazon tartalom, ha úgy tetszik, gondolat vagy mondanivaló, hányféle formai lehetőséget vonz? Ki tudja? Lehet-e azt állítani, hogy csak egyetlenegyet, s hogy eszerint az alkotónak valamiféle egyedül üdvözítő, abszolút megoldásra kell rátalálnia? 142