Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)
Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években
mának ez a legfontosabb része is vékonyan csörgedezve kapta a frissítést, miközben látnivaló volt, hogy a televízió, a rádió, a filmgyár és a szinkron igényei nőttön nőttek. A helyzetet azonban - úgy tühik - senki nem mérte fel igazán, várható, késői következményeivel együtt. Igy azután az ország színházaiból vagy másfél évtizeden át hiányoztak az egymás nyomába Lépő generációk. Ilyen körülmények között pedig szó sem lehetett egészséges "pályaalkalmassági" kiválasztódásról. Ahol a kereslet huzamosan nagyobb a kínálatnál, ott a legrosszabb minőség is eladhstó. Nehéz volna megállapítani, hogy ez a hiánygazdálkodás átgondolt tervek jegyében, vagy spontán alakult ki, anélkül, hogy bárki bármit is tett volna. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az illetékesek vagy nem rendelkeztek a koncepcionális előrelátás képességével, vagy nem alkalmazták azt a gyakorlatban. A színházi vezetőket például - akikről mégsem hihető, hogy ne vették volna észre, mennyire hiányoztak mellőlük a fiatalok - a saját helyzetükből adódó belharcok kötötték le. A színházakban ugyanis ekkortájt kettős vezetés volt: főrendezők és igazgatók "konzulátusa" irányított. Az elérendő - egyébként helyes - közvetlen cél az igazgatói-főrendezői posztok összevonása lett. /Helyesnek azért nevezhető, mert az adott személyi párosításokban messze nem azonos képességű szakemberek kerültek össze./ Ez a manőver a hetvenes évek elejére rendben le is zajlott, s tovább szilrádultak a főváros - most már csakugyan egy-egy kézben tartott - teátrum-birodalmai. S ebben az időben már a szinházi élet valamennyi intézménye, szervezete, fóruma élén egyazon maroknyi csapat állt. A túlzott centralizálás pedig bármelyik szakmában azonos következményekkel jár. Vagyis: kizárólagossá lesz egyetlen Ízlésvilág, a belülről érkező kritika mind lehetetlenebbé válik; a külső bírálók látóköre pedig beszűkül, illetve képviselői kisebb-nagyobb mértékben különféle klikkérdekek kiszolgálói lesznek. Törvényszerű, hogy az adott szakma fiatalsága előbb-utóbb nyugtalankodni kezd, hallatni akarja a saját hangját, és lehetőségeket igényel esztétikai oppoziciójának gyakorlati kifejezésére. Már ha létezik szakmai fiatalság. Mert láttuk: az is megoldás, hogy nem "termelünk" fiatalokat. Ebben az összefüggésben érthető meg, hogy a hatvanas évek végén sokak szerint oly hirtelen fellendülő avantgarde-amatőr mozgalom, mint j el ens ég , nem választható külön a hivatásos pzinház fej132
