Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)
Mészáros Tamás: Rendezői új hullám a hetvenes években
A elm egy állítás, és feltételez egy igazságot. Nevezetesen azt, hogy a hetvenes évek magyar szinházában csakugyan felbukkant egy "új hullám", olyan rendezők csapata, akik valami mást és másként képviselnek, mint elődeik. Bizonyos-e, hogy igy történt, hogy erről az új generációról esztétikai értelemben is beszélhetünk, s nem csupán úgy, mint nemzedéki jelenségről? Természetesen jómagam hiszek abban, hogy a hetvenes évek megteremtették egy másfajta szinház lehetőségét és alkotóit, s a különbözőség közöttük és az előttük járók között nem pusztán életkori eltérést mutat. A bizonyítási eljárást azonban le kell folytatni, annál is inkább, mert ez az állítás ma még korántsem kétségbevonhatatlan evidencia. Sokan és sokszor próbálták úgy beállítani a vidékről indult megújhodási folyamatot, mint egyszerű nemzedéki támadást az "öregek" színháza, illetve pozíciói ellen; mondván, hogy ez a szinház voltaképp nem képvisel újdonságot, legfeljebb frissebben tálalja a régit, mondhatni kócosabban kissé. Következésképp itt nem stílusról, vagy világszemléletről kell beszélni, csupán modorról , kordivatról, amely múlandó forma, valódi minőség híján. Ezek a gáncsoskodások megalapozatlanok ugyan, de több szempontból is ügyesen, megtévesztőén kepcsolhatók az "új szinház" jellemzőihez. Mindenekelőtt azért, mert az új hullám csakugyan nem hozott formenyelvi robbanásokat a hazai színházban; sokkal inkább tekinthető csendes reformmozgalomnak - ha egyáltalán beszélhetünk mozgalomról olyan esetben, araikor a résztvevők egymástól meglehetősen elszigetelten, mindenfajta szervezeti összetartozás nélkül, különkülön végváraikban vívják a maguk harcalt. Annyi bizonyos, hogy Kaposvár, Szolnok és Kecskemét fellendülése - éppen a megfontolva haladás eszménye miatt - nem jelentett egyszersmind /legalábbis kezdetben/ feltűnő stiláris revelációt, semmiféle avantgárdé anomáliát. A lényeg mélyebben húzódott, a sikerek nem felszínesek voltak, a ezért a látszatot csakugyan lehetett úgy manipulálni, hogy voltaképp minden új eredmény "volt már", vagyis semmi sem eredeti. Ezek a fiatal színházak a maguk "forradalmi" törekvéseivel elsősorban a szinészi munkára, mégpedig annak hitelességére kívántak hatni, meg a rendezői szemléletmód gondolati megalapozottságára, korszerűségére. Tehát a tartalom felől indult el minden, nem az elszánt formabontások kergetésétől. Ilyen értelemben szinte meglepően "felnőtt" új hullám volt ez: kamaszos vadhajtások, szélsőségek, túlzások nélkül való.
