Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)
Dévényi Róbert: Magyar színház - magyar egyfelvonásosok napjainkban
ték meg, A gázkamrába terelő parancsot a felszabadító hadsereg győzelmének jelzése "tette a helyére"• Vagyis azt kell mondanunk, hogy a magyar abszurd egyfelvonásosok hulláma megtorpant a hivatásos színházak kapuja előtt. Hatása mintegy közvetett volt csak. Ráirányította a figyelmet a magyar szinház lépéshátrányára, stiláris begyepésedéttségére, antiillektualitására, vagyis arra, ami végzeteaen leértékelte a fiatal értelmiségi közönség szemében. /Ezért tűnt úgy a hetvenes évek derekán, hogy az amatőr avantgárd a magyar színházi törekvések megújulásának igazi terepe. Ez kapott megfogalmazást Molnár Gál Péter vagy Mihályi Gábor kritikáiban. /Kétségtelen szerepe volt egy többrétegű, a groteszkre alapozott színházi látásmód érvényre juttatásában, amely áttételesen megnyitotta ez utat a szocialista avantgárd hagyományok, a "klasszikua modernek" előtt. Pl. Déry Tibor óriáaosecsemő/ De talán a legfontosabb hatásnak a meghaladás igényének felbuzgása minősíthető. A fiatal magyar rendezők élgárdája: Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Ács János, Szikora János, Pa ál István, Aaoher Tamás stb. válaszolt az abszurd kihívására azzal, hogy beépítve törekvéseibe egyben túl is lépett rajta, kévéseivé s parabola-illusztrálás egysíkúságát. E meghaladva megőrzés ragyogtatta fel a Nádas Péter trilógiájából bemutatott két egyfelvonásos értékeit. / Takarítás - Győri Kisfaludy Szinház, Temetés - Szkéné társulás/ Ugyanakkor az integráció lehetetlenülése súlyos károkkal is járt. Az avantgárd egyfelvonásos csakis külön csatornán értékesíthető kényszerpályára szorult. A kialakult helyzet kísértetiesen emlékeztet arra, amit Breuer János zenekritikus észlel a modern magyar komolyzene fiatal alkotóinak, illetve műhelyeinek működés-zavaraként. Idézem: "Napjainkban megnövekedett a zárt tematikájú koncertek aránya. Piatal zeneszerző hovatovább nem is álmodhatna arról, hogy szimfóniája a megszokott közönség elé kerüljön. Alighanem ez a fő oka annak, hogy a fiatalok többsége nem is ir hangversenyterembe szánt müveket, inkább olyan műhelyekbe zárkózik, amelyeknek speciális érdeklődésű hallgatósága van. Idősebbek ezt az utat nyilván nem járhatják, számukra hovatovább teljesen megszűnik a befogadóval folytatott párbeszéd lehetősége." /Népszabadság, 1983. VII, 27. Jegyzetek a hangversenyévadról,/ Az analóg folyamat a magyar szinházkultúrában a hetvenes évek derekán tetőzött. Következményképpen a szerzői gárda "elhagyta a pástot", elpártolt a színháztól, nem egyszer az irodalomtól is. Egy olyan populáció vérzett el igy, 120