Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 23. (Budapest, 1987)

Kiss Eszter: Adaptációk a magyar színpadon 1957-1982 között

merevségeit esek olyan rendezői ötletek próbálták oldani, mint s cukorka-szórás a nézőtérre vagy a gyerekekhez intézett, aktivizálónak szánt kérdések, tanító jellegű kiazólások a műből. /Pedig ha e gyerekek nem vehetnek részt valamiben, osak kívülről, passzivitásra Ítélten kell figyelniük, hamar beleunhatnak. S azt tudják magukévá tenni, feldolgozni, amiben résztvesznek, emit belsőleg azonosulva átélhetnek. Emellett a gyerekek csak ahhoz e felnőtthöz vannak bizalommal, attól fogadnak el bármit is, akit önmagukkal egyenrangúnak, játszótársuknak telinthetnek. S nem szabad megfeledkeznünk Intenzív szereplésvágyukról sem, ami készséges közreműködésüket biztosítja, de egy beavatkozást nem tűrő közegben az unalom vagy a szorongás elűzésére használják fel./ Az adaptált mesék legtöbbjénél a dramaturgiai sutaság is gátolja a beleélést, mert legtöbbször elnagyolt típusok, fekete-fehér jellemek tűnnek föl; a helyzetek és akciók helyett sokszor osak a párbeszédek elmesélő részleteiből vagy epikus narrátor tájékoztatásából bomlik ki a cselekmény. Kivételek ezok a müvek, melyek eredetije, ez epikus mese is lényegileg jellemekből, s e jellemek alakította helyzetekből építkezik /pl.t A.A. Milnet Mioimaokó c. müve, melyet Karinthy Frigyes fordítása alapján Karinthy Pereno irt színpadra, a 1958-ban az Ifjúsági Színházban mutattak be; Lázár Ervint A hétfejű tündér cimü mesekönyvének dramatizált változata, mely a Thália Színházban került szinre 1981-ben./ Igazán igényes és új, gyermekközpontú szemléletű dramatizálás éa előadás példája az 1982-ben bemutatott Maoaka mester avagy a Csizmás Kandúr, mely a gyermekszinjátszás új távlatait nyitotta meg. Tömöry Márta irta az ismert magyar népmeséből, Sirkó László éa Cs. Szabó István állította színpadra, s a Budapesti Gyermekszinház társulata mutatta be a Móra Kiadóban. A feldolgozásban az volt a nagyszerű, hogy a közös játékból építkezett /óvodáskorúaknak szólt a produkció/, s ezzel át tudta hidalni a közönség és a mesevilág közötti szakadékot, s újra nyitottá tette a müvet az aktivitás számára. Az alkotó befogadást a fantázia beavatkozásával, - amit a megjelenítés során elvesztett az eredetileg epikus mű, - visszanyerte a játékkal, a mese alkotó alakításának lehetőségével, s e mesevilág lezártsága, merevsége is megszűnt. Ebből következően nem egy végérvényes, megcáfolhatatlan értékrendet diktált /ahogy ezt e legtöbb didaktikus mese-feldolgozás teszi/, nem hagyta, hogy a gyerekek maguk alakítsák a játék során az általuk is használható értékrendet. Nem maga a történet volt itt a lényeg, hanem a színészek