Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Kántor Lajos: Romániai magyar színház /1944-1984/
tesek előadásában színpadra sem került "ebszurdoid" egyfelvonásos végy egész estét betöltő Páskándi-szinmüveké / Az Ügy . A sor . Az eb olykor emeli lábát/ , amelyek hatalom és erkölcs, egyén és politikai hatalom összeütközéseit elemezték, foglalták parabolába. A nagy személyiség - jelen esetben az utókor közösségi tudatában jelképemberré vált Apáczai - süritettebben éli át a sokak dilemmáját, mármint lehet-e az igazmondás megkerülésével, alakoskodással a népet, a haladást szolgálni. Marosi Péter jellemzése szerint "a Tornyot választóka t úgy is felfoghatjuk, mint araikor Ionesco, Beckett vagy Mroéek lelki tájéiról néz át valaki - a Brecht vagy a Németh László problematikájára." A Marosvásárhelyről még csak vendégként átlátogató Harag György világosan értelmezte Páskándi szövegét, s az első és a harmadik felvonásben megtalálta hozzá a félreérthetetlen, nagyvonalú színpadi metaforákat: a díszlettervező Kölönte Zsolt tágra nyitott terében, a gyulafehérvári templomtorony eljában két lábatlan koldua - Vadász Zoltán és Pásztor János - verseng egymással, beharangozva a történetet a a dráma alapkonfliktusát. Harag ötletének éa a tökéletesen koncentráló két szinész fegyelmezett játékának köszönhetően a meghajszolt koldusok "borzalmas antibalettje" /Marosi/ történelmi /és fizikai mozgásbeli!/ abszurdumból - drámai abazurddá lett. Ha nem is ilyen feszes koreográfiával, de hasonló elemekből épitkezve született meg a harmadik felvonás a torony harangházában, a gerendák között: börtönre is, labirintusra is utaló rácarendszerben botladozva, az Apáczait alakító László Gerő /a második felvonás hagyományosra sikerült hitvitája után/ messzehangzó pátosszal vallhatja meg independens nézeteit, s ez a költőileg-szinészileg Igazi próbát jelentő nagy vallomás hitről, felelősségről és lehetőségekről egyáltalán nem hat szónokiaaan, sőt ebben a jelenetben kap értelmet mindaz, amit iró, rendező, díszlettervező és színészek előzőleg építettek. Ezt a szinházi pillanatot nem halványíthatja el a későbbi évek tartósabban visszhangzó sikersorozata sem: Harag és Páskándi egymásra találása volt s kezdet, amely azután a sétatéri színpadon Sütő-Harag színházaként vált általánosan ismertté és elismertté. A korábbi kolozsvári Sütő-bemutatókkal lényegében semmi rokonságot nem őrző sorozat 1975. április 4-ón indult, az Egy lóosiszár vi rágvasárnapja bemutatójával; a Csillag a máglyánn al /1976. március 19./ s a Káin és Ábell el /1976. júniue 16./ folytetódott, és a már lezártnak vélt trilógia végül tetrelógiává bővült, A szúzai menyegző színpadra állításával /1981. március 4./. Hareg György ekkor már e kolozsvári magyar színház rendezője, tehát nem csupán egyik vagy má-
