Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Kántor Lajos: Romániai magyar színház /1944-1984/

visszhangot. A Priestley-szöveg nyilván Anatol Constantin rendezői látomásában bizonyul "váratlan vendégnek" a nagy hagyományú, de az ötvenes években ugyancsak álmos-unalmas kolozsvári szinpadon. Az 1958. január 10-i bemutató megosztja a szakmai közvéleményt, de szokatlanul hosszú /januártól április közepéig tartó/, alapvető irodalmi-művészeti, színházesztétikái kérdéseket érintő vitát eredményez az Utunk hasábjain. Az előadás kritikusa, Deák Tamás egyetértően veszi tudomásul, hogy Anatol Constantin homályban hagyta Coole felügyelő kilétét, valóságos vagy csupán lelkiismeretben létezését, s egészében pozitívan Ítéli meg a rendező és a szinészek munkáját. Szabédi László azonban a következő héten vitát nyit a rendezővel: élesen kifogásolja a /Benczédi Sándor készítette/ maszkok használatát, a mimika kiküszöbölését - szerinte ezzel a rendező a szinészi játékot a kellékeknek rendelte alá. Az erőszakolt fényhatások ugyanezzel a következménnyel járnak, ráadásul a dialógus monológgá szegényedik ebben a beállításban. Szabédi kifogásolja, hogy Anatol a Felügyelőt megteszi az elnyomottak képviselőjének, a igy a nem osztályharcos darabot osztályharcossá hamisítja. Mindezeken a vitatható megjegyzéseken túl ven Szabadinak egy döntő, ezen az előadáson túlmutató esztétikai érve: "Priestley - Írja Szabédi László -, amikor egy tudati jelenségből, a lelkiismeretből formál szinpadi alakot, kilép a realista konvenciók rendazeróből, egy olyan nem-realista konvenció elfogadását kéri, amely némi hasonlóságot mutat a középkori misztériumjátékok s különösen a későbbi moralitások egyes konvencióihoz. Vitatkozni vitatkozhatunk vele, helyeselhetjük vagy elvethetjük e konvenciók bevezetését a modern dramaturgiába, de amíg a darabot nézzük - éa amig rendezzük vagy recenzeáljuk is! - ezt a konvenciót mindenesetre el kell fogadnunk, mert különben a darab értelmetlen zagyvasággá hullana szét." A vitában Szabédi után megszólaló Nagy István természetesen élesen bírálja a drámaírót, realiata-osztályharcos alapon, éa nem fogadja el Szabédi érveit. Lényegében ezen a caapáson jár Deák Tamás is, amikor hibásnak nevezi Szabédi kiindulópontját, Deák szerint ugyanis a Birllngek kiléte e lényeges - és Szabédi érvelése zavart kelt mind a nézők között, mind a színházban. Jánoaházy György értelmezi a legkiegyensúlyozottabban e kísérletinek tekinthető előadást és magát a vitát: ő is hibáztatja a technikai hetáseszközök előtérbe kerülését, de üdvös kezdeményezésnek tartja ezt az Anatol Conatantin-féle Váratlan ven dég

et: szükség van ilyen előadásokra, "hogy a kolozsvári színjátszás végre kilábaljon a múlt századvégi megrekedtsógéből, elmara-