Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)

Tóth László: Fejezetek a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar színjátszás történetéből

és Tamási Áron rendezései /a Két úr szolgája és a Mirendolina ill. az Énekes madár és a Vitéz lélek/ , valamint Csongor és Tünde­. Tóték- és Othello-értelmezései voltak a legfontosabb állomásai. Ez utóbbi Kucraan Eta emlékezetes Desdemona-alakitásával egyben a fiatal szinesznő tehetségének próbaköve is lett. Madách Imre születésének 150. évfordulójának évében a szinház Az ember tra­ gédiája bemutatására is vállalkozott, amelynek szinpadra állításá­val a Jászai-dijas magyarországi rendezőt, Várady Györgyöt bizta meg. Az előadás kritikai visszhangja ugyancsak a komáromi szinház legsikeresebb produkciói közé emelte ezt a vállakózást, mely alkal­mat adott a társulat három színészének - Ropog Józsefnek /Ádám/, Németh Icának /Éva/ és Dráfi Mátyásnak /Lucifer/ - tehetségük, meg­jelenítő eszközeik teljes kibontására. Várady értelmezésében Adám fiatalos hevülettel és tettvággyal száguld végig az emberiség tör­ténelmének "álomútjain". Ebben a felfogásban, Egri Viktor szavait kölcsönvéve, "Lucifer nem hagyja meg Ádámot paradicsomi tétlenségé­ben, hanem kételyek ébrentartása mellett cselekvésre is sarkallja, és helyesen világítja meg, hogy Ádámot éppen sorsának baljós, nega­tiv fordulatai viszik újabb tettekre készen előre". A hetvenes é­vekben a szinészévei után a prágai Szépművészeti Akadémia rendezői szakát elvégző Takáts Ernőd Brecht szellemét hozza magával haza Ko­máromba: eddigi rendezései közt nem véletlenül szerepel az élen Brecht két egyfelvonásosa: a Carrar asszony puskái és Szophoklész Antigoné ja, s ugyancsak ebben a hangnemben szólalt meg az ő rende­zésében A Windsor! vig nők is. És ezzel nagyjából végére is értünk ennek a - teljességre nem törekvő - történeti áttekintésnek. Ugy volna illő, ha most össze­foglalnánk az elmondottakat, s levonnánk a levonható tanulságokat. Újból szót ejthetnénk az esztétikai, történelmi, szociológiai, pszichológiai, sőt filozófiai műveltségünknek a szinházi gondokodá­sunkben - igy sajátos játékstilus-kereső kísérleteinkben is - kimu­tatható hiányosságairól, újból figyelmeztethetnénk az "újratermelő­dő középszerűség" lépten-nyomon tetten érhető fenyegetésére. De me­gint csak elegendő lesz idéznünk, hiszen Somos Péter egyik jegyze­tében nagyon pontos választ adott a Magyar Területi Színházra "iga­zán és egyedi módon jellemző" stílusjegyekkel összefüggő kérdésekre. Válasza egyúttal az "újratermelődő középszerűség" elleni tiltakozás­sá is sikeredett: "Az utóbbi évad általam látott darabjai egy kivé­telével úgy viselik őket /azaz: e stílusjegyeket — T.L./ magukon, ahogy a sokgyermekes családokban szokták a ruhát viselni; apró ala­118

Next

/
Thumbnails
Contents