Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 22. (Budapest, 1987)
Tóth László: Fejezetek a felszabadulás utáni csehszlovákiai magyar színjátszás történetéből
vetitő. Addig nem érezni, hogy eszmeisége hazai talajból sarjad." De nemcsak a magyar sajtó marasztalja el a szinházat a csehszlovákiai magyar drámairodalom pátyolgatásának elmulasztása miatt, a szlo vák kritika is hasonló álláspontra helyezkedett. Bábi egyébként egyértelműen a szinházat hibáztatta elszigetelődése miatt, s nem más sal, mint a közömbösség és a szellemi restség vádjeival illette. S he van is némi alapja Bábi Ítéletének, mi mégis inkább Dobos László évekkel korábban, még 1956-ban mondott higgadt véleményét fogedjuk el, aki minden tekintetben árnyalt képet festett a Magyar Területi Szinház és a csehszlovákiei magyar irodalom megromlott kapcsolatáról. Dobos szerint a helyzet kialakulásában nagy szerepe ven az irók közönyének is. E közöny okait keresve pedig máig is érvényes következtetésre, felismerésre jutott: "Mivel magyarázható irodalmunk közönye színjátszással, drámával szemben? Talán fiatalságával vagy kezdeti éveivel? Ez esek részben menti mulasztásainkat. A nagyobb ok a dráma nagy emberformáló erejének fel nem ismerése, illetve annak lebecsülése. Miért fontos kihangsúlyoznunk drámairásunk megteremtésének fontosságát? Elsősorban népűnk irodalmi és történelmi tudaté kialakításának szempontjából." Nagy kár, hogy ez a súlyos felismerés a négy évvel későbbi vita és Bábi idézett Írásának idejére teljesen elfelejtődött, s a rákövetkező hosszú esztendők során sem elevenítette föl megfelelő erővel senki. Ugyanígy feledésbe merültek 1960-ra az olyan - igaz nem túl szerencsés - adminisztratív jellegű kísérletek is, amilyen e korábban már emiitett drámaírói tanfolyam terve volt. A csehszlovákiai magyar drámairodalom serkentését szolgálta például a fiatal szlovákiai magyar irók 1955. novemberében összehívott kétnapos tanácskozás is. A már szóba hozott 1958-as szalmaláng-szerü fellobbanáson kivül azonban nem történt semmi. Az Irodalmi Szemle szinházi vitájának szerkesztőségi zárszava felteszi a kérdést: megvannak-e a csehszlovákiai magyar irodalomnek az előfeltételei és erői egy számottevő színműirodalom megteremtéséhez? A szerkesztőség válasza: igen, megvannak. Csakhogy ezen előfeltételek kibontásához, ezen erők kiteljesítéséhez szinház és irodelom eddigieknél sokkal szorosabb és rendszeresebb kapcsolata szükségeltetne. Azután évekig nem változott semmi. A szinház a drámaírókat ostorozta, az irodalom, a kritika a szinházat. Ha időnként - már-már ünnepi alkalomként szinre került egy-egy csehszlovákiai mű, a kritika többnyire - s bizony általában joggal - csak fanyalogni volt képes. Meglehetős pozitiv visszhangra talált Dávid Teréz Az asszony és