Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 21. (Budapest, 1986)

Amerikai drámák a magyar színpadokon 1945 után - Budai Katalin: A My Fair Lady fogadtatása Magyarországon

mim és az akrobatika kelléktára sem idegen, beszéd- és légzéstechnikája alkalmassá teszi a táncjelenetek utáni azonnali visszazökkenéet a cselekménybe; ezenkívül nem köti szerepskatulya, a szerepklisék kész kelléktára, nem mindig "szubrett" és nem mindig 11 intrikus",. nem mindig azonos külsőségekkel megjeleníthető "bonviván". E tulajdonságokkal a magyar szÍnpadon szinte senki nem rendelkezett a hatvanas évek közepén, igy öröm volt látni a két szinésznő Ígéretes próbálkozásait egyrészt, másrészt Higgins igényes szerepében a két jó szinészt, akiknek ha énekes-táncos kvalitásai nem is, de legalább kellemes énekhangjuk volt. Básti Lajos minden kritika szerint "eszményi" Higgins a rendezés jóvoltából, de önnön alkatából következően is a film Rex Harrisonjának nyomdokain haladt. Külsejében szikár, magas, kékszemű, szőkés-őszes finom úr volt Básti, aki főleg a lenéző, kíméletlen, kiszámíthatatlan magatartás ábrázolásában jeleskedett, s játékában végig eldönthetetlen maradt, vajon hajlik-e Elizához. Hangsúlyozása, a szavak modoros szótagokra bontása azonban jellegzetesen "bástis" maradt, s szinte ellentétbe került a fonetika professzorának mesterségbeli kritériumaival. Sajátos charme-ja azonban minden elllenállást legyőzött s ez a kettős — még a kiegyenlítésre törekvő kritikák sorai közt olvasva is árulkodó módon — nagyobb tetszést aratott, mint a Bessenyei-Galambos duó. Bessenyei Ferencre a "vad magyar" vagy a "mulatós dzsentri" figura kliséiből óhatatlanul igen sok ragadt korábbi alakitásaiból. Ezért a magyar közönség elképzelte "angol ur"-at pipája és kockás felöltője ellenére sem igen tudta megjeleníteni. Kétségtelen, hogy szélsőségesebb, eruptívabb Higgins lehetett Bástinál, de kevésbé hiteles. Apró játékaiban is "medvéére", magyarosabbra vette a figurát s gyakori nótaénekléseinek technikáját kamatoztatta az énekszámokban. "Liraibb", "érzelmesebb", irták róla, s némi eufémizmussal azt, hogy "szangvinikus", "rusztikus". Csak egyetlen /igen rangos zenekritikus/ kockáztatta meg ama kijelentést, hogy alakitása "félreértés". Ilyen operettsémákat előrángató szinész volt bőven az Operettszínházban