Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

lott itt Rábainak csaknem a fából vaskarika feladatával kellett szembenéznie. Utóvégre cigánytáncaink par excellence improvizativ formák szólóban vagy párosban, s belőlük kellett csoportos, nagyformátumú kompoziciót gyúrni, borotvaélen jártatva egymás mellett a kollektiv kötöttséget és a rögtönzés-látszatú szólókat. /A tánc később sok jogos vitát váltott ki, de nem az előbbiek miatt, hanem mert szcenirozásban és táncos magatartásban a "dádés és bolharázós" szemléletet, a cigányság félreérthető ábrázolását adta, pillanatnyi szinpadi hatása ellenére is./ Az első műsor kapcsán a műfajteremtő Rábai ugyancsak emlitést kivan, mivel a különböző tánckari koncertszámok mellett kezdettől összegyüttesi megjelenésben is gondolkozott, vagyis kialakitotta a "triós", ének-, zene- és tánckari összprodukciók vonulatát, mégpedig két ágon. Az egyik a koncertáns jellegű szinpadi látvány lett, mint a Kállai kettős

, majd évekkel később a Szatmári táncok

, a másik pedig a népszokások tömöritett-dramatizált formája, mint az Ecseri

. a Eonó, a Szüret

, a hatvanas évek közepéről pedig a Nagyrédei lakodalmas

' és a Kuk or ic a f os z t ás

. "Valójában ezek a darabok az ME emblématikus müvei lettek az évek során: hatékonynak és exportábilisnak bizonyultak enyhe konfliktusaikkal, harmonikus formáikkal és hangulatukkal. Az már sajnos más kérdés, hogy a műfaj a hatvanas évek végére egyre inkább kifáradt, illetve, hogy a maga-teremtette ágazatban a koreográfus már csak kevéssé tudott újitani. Az első periódusból az is emlitést kivan, hogy Rábai bizonyos müvei nem maradtak függetlenek az egykori tánc-közélet céljaitól. Tény ugyanis, hogy mig az állami művelődéspolitika a legkeményebb politikai időszakokban sem tűzött ki műfaji vagy stilisztikai normákat az együttes elé, addig az ötvenes évek táncművészeti közgondolkozása bizonyos műfajokat preferált, leginkább a tánc drámai szinrevitelének módjait. És megint csak a történelem és a személyiség konvergenciája alakult ki: Rábait nem kellett noszogatni a táncdráma irányába, mivel kezdettől játékos hajlandóságot mutatott, s vonzódást a történet és történés iránt.