Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

ják. îllnos kegyelem: együtt kell velük élni ós lélegzeni! Mert aki ezt elmulasztja, elveszti éltető talaját, A közösségteremtő, igazán nagyot akaró koreográfusok élete nemzetközi példatár alapján is mondhatjuk - tele van lemondással, bitangolással, személyes családi kudarccal, aberrációval, válóperek sokaságával vagy éppen homoszexualitássál, mert a választás könyörtelen alternatívában rajzolódik ki: vagy a biológiai létet folytató kis közösség, a család mellé kell állni, vagy az életművet folytató társulat mellé, A közösségeket oly nagyszerűen kovácsoló Rábai az évek során előbb együtteseire szavazott, majd a hatvanas években vállalta a törést. Lehetséges, akkor, amikor táncosainál már jobban sejthette, hogy kitűzött ideáljai nem teljesülhetnek be igazán, s megalkuvóén menekülnie kell a privát élet szigetére, A privát élet kategóriája mindamellett nagyon relativ, mert hiszen a hatvanas évek második fele pontosan azt példázza, hogy a koreográfus - miközben felhalmozott tartalékaiból, formálási rutinjából él - mintegy elvesztett illúziói kompenzálásaként a közéletbe veti magát, televíziós vetélkedőkön, fesztiválzsűrikben ad bölcs tanácsokat, noha Önmaga már egyre ritkábban vállalkozik egykori heroikus terveinek kidolgozására. Vitányi Ivánnak még az ötvenes évek elejéről származó, s igen találó megjegyzése szerint "Rábai mindig is tartalmista volt." A megfigyelés az adott időszakban teljesen helyesnek bizonyult, mert Rábai a negyvenes ós Ötvenes években mindig az élet, a duzzadó táncöröm, a nagy és igaz emóciók elkötelezettjeként dolgozott, mivel ez felelt meg születésbeli adottságainak. A megállapítás azonban a hatvanas évek második felére már kevésbé érvényes, a rutinos forma játékok eluralkodása miatt, leszarnitva az 1968-ban bemutatott Utak c. müvet, melyben gejzirként tör fel a koreográfus vallomása nemzeti létünkről. Az életmű utolsó évtizedében tehát a belső kifejező szándék helyét inkább a közéleti szerepvállalás foglalja el. Roppant szomorú ez, de a személyes megalkuváson túl ebben a fordulatban az állami művelődéspolitika nemtörődömségét is meg kell látnunk.