Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Maácz László: Kísérlet egy művészportréra: Rábai Miklós

szobát. Ez sem lehetett másként. Már a negyvenes évek elején járunk: a Békéscsabáról távozó diák Szegeden jár az egyetemre, vegytan-természetrajz szakos tanárnak készül, s meg is szerzi diplomáját. Csak éppen egy ideig nem veheti igénybe. Háború van, s a fiatal tanárt rögtön beszippantja a hadsereg. Karpaszományos szanitécőrmester lesz, s a keleti frontra, Lengyelországba kerül. Ujabb hatások, amelyekből később soha nem lesz koreográfia, melyek azonban gyakran tudat alá szoritva befolyásolják az életét. A fiatal ember megismerkedik a sokarcú Halállal. Olykor tábori kórházuk is tüzvonalba kerül, s lapitaniuk kell. A fiatal tanár-őrmester közben oldalkocsis motorkerékpárjával ide-oda viszi csörömpölő műszereit a leginkább szükséges helyekre; gyakran maga is botcsinálta doktor, s falfehéren segédkezik a hörgő, agonizáló katonák amputálásában. És a halállal való, egész életre szóló társalkodás itt kezdődik, amikor egy hatalmas, kétnapos zárótüzben a lengyel mocsarakban lapítanak. Veséje a rejtőzködést immár többé nem felejthette el. A visszatérő bántalmak nyomán orvosai már az ötvenes évek közepén kimondták a verdiktet: egyik veséjét el kell távolítani. A műtét azonban akkor heppienddel végződött, s a koreográfus élete meghosszabbodott két évtizeddel. Csak a végső boncolás erősitette meg, hogy veserák végzett vele. Mi közöm bárki veséjéhez? - kérdezheti az olvasó. Válaszként csak két megfigyelésre hivatkozhatom. Az egyik, hogy Rábai a hivalkodó hipochonderekkel ellentétben inkább eltussolta nyavalyáját, csak hogy életét társulatának szentelje. Valóban igy is volt. Tanúk igazolhatják, hogy az utolsó másfél kórházi hónap, az immár visszavonhatatlan exodus-folyamat kivételével annak a közösségnek élt, melyet magának kovácsolt, s melyet az állam is rábizott. -A másik megfigyelés pedig: Rábai életmüve pontosan e fenyegetett fizikai állapot ellenére született meg. Mondhatni^? nem kóros veseállapota, hanem születésétől kóros optimizmusa, életszeretete határozta meg müveit, még táncdrámáiban is. Lényeges ez azért is, mert életigenlése, a lelkese-