Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 20. (Budapest, 1986)

Major Rita: A Giselle a régi magyar színpadon

Természetesen a vendégjátékok sora nem szakadt meg, de ami a "külhoni" művészek bemutatkozásait illeti, a közönség meglehetősen egyenetlen színvonalú előadásokat láthatott, és olyan erejű művészi élményben mint, amelyet korábban Grahn vagy Bogdanovék szereztek, * nézők nem részesültek. Az egymást váltó Giselle-ek, akik mellett a herceget többnyire még mindig Cempilli táncolta, főleg Bécsből vagy Olaszországból érkeztek /Pocchini Sarolta, Claudina Cucchi, Cerale Lujza/. Kiemelkedett közülük Sofia Coppini, aki 1880 áprilisában mutatkozott be a szerepben. Ez a debütálás számára az első mórföldkövét jelentette annak a magyarországi pályafutásnak, amely végül az újonnan megnyiló Operaház primabalerinai posztjáig iveit. XXX A Giselle múlt századi magyar szinpadi útja nem mentes az ellentmondásoktól. A nemzeti táncművészet idegen alapokon, idegen szemléletben történő kialakítása érthetően paradox helyzetet szült. A romantikus balett ilyen viszonyok közt, és a régi Nemzeti Szinház anyagi, személyi és művészeti feltótelei közepette nem találhatta meg igazi helyét színpadunkon. Mig a fejlettebb tánckultúrával rendelkező országokban a romantikus balett, akárcsak a stílusban fogant más művészeti alkotások, a kor emberének érzésvilágát tudta kifejezni, nálunk ezek a darabok csak különlegességnek, vagy fenntartásokkal fogadott idegen szemléletű produktumnak számítottak. Minthogy a magasabb színvonalú ós más minőségű tánc tudást igénylő baletteket csak külföldi táncosok hozhatták a magyar színpadra, a romantikus táncmüvek az idegen szemlélet kifejezőivé váltak. Hogy a Giselle mindezek ellenére mégis műsoron maradt és kedveltté vált, az a balett saját művészi értékeivel indokolható. A drámai erejű ós ugyanakkor költőien szép történet, amely a korábbiaknál sokkal mélyebb és összetettebb művész-táncos kifejezésre adott lehetőséget, mindmáig igazolta szinpadi létjogosultságát.