Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Neumayer Katalin: A Pesti Magyar Szinház megnyitása utáni évtized /1837-1847/ szinpadi nyelvének akusztikus stilusa

zeteket, azért mert erkölcsrontó játékszínük nincsen, felülmúlunk! Mintha "bizony minálunk a szűkölködő több enyhitést, a szerencsétlen több vigasztalást, a tévelygő szelidebb visszaigazitást lelne, mint másoknál! Mintha mi szentebbül éreznők az emberiség becsét; különböző vélekedéseinkért egymást nem gyülölnők; a hazáért szenvedő bajnoknak s a tudományok közt sorvadó bölcsnek oszlopokat emelnők! Mi adunk talán példát Európának, miként kell az előidő megvesztegethetetlen erkölcseit s tiszteletreméltó szokásait maradékról maradékra átplántálni? Mi? Kik nem szinte húsz esztendő alatt saját magunkból kivetkeztünk; s romlott erkölcseket tanulva, idegen szokásokat kölcsönözve, tulajdon zselléreink rongyával cifrázva még csak azon érzést sem tartottuk meg, hogy egymásratekintvén kölcsönösen elpiruljunk. Mi féltjük-e tehát a játékszíntől erkölcs elnkét?"^ Nem akarjuk az idézetek számát tovább szaporítani. Csupán egyetlen levélrészlettel kivánjuk még érzékeltetni, hogy menynyire jellemző volt a korra ez a patetikus stilus. Prielle Kornélia 1848-ban, Szerdahelyi Kálmánnal először kötött házassága idején irta húgának, Emiliának azt a levelet, amelyből most idézünk: "Óh Emiliám! sokszor a kétségbe esés határ szélén állok - sokszor imádkozom a halálért! végtelen nyomorult vagyok. Emilia! ha képes volnál felfogni, mint szeretem Kálmánt, talán volna fogalmad szenvedésemről is - én érette életemet is feláldoznám ő érettem semmit - nekem le van tiporva egyéniségem, lelkem! - én többé nem-lehetek az aki voltam - ő - ő róla nem tudom, mit hidjek!" Ha nem is olyan nagy formátumú, szenvedélyességben mégis hasonló sorok ezek az előző idézetekhez. Felkiáltás, expresszív kifejezések, belső fokozás jellemzi, ismétlések, ellentétek vannak benne. Nem olyan megszerkesztett, mint az előző szövegek - ezt mutatja a gondatlanabb interpunkció - inkább talán