Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Tóth Agnes: Bánffy Miklós drámái

/EVANDER/ dálkozni, ha engem illyen pompásann meg lát! Millyen aokat fel találtak az emberek? Mitsoda fényességet láttam én az én sátoromba! Kívánhatnak é az emberek ennyit. Millyen kevésre van nekünk itt szükségünk, még is meg érjük vele. Semmit se tudtam semmi felöl, még is úgy tettzik, hogy minden szükséges. De lehet é a boldog, a kinek ennyire van szüksége? Eddig még szerettem ruháimat. Szép fehér gyapjúból voltak szőve, szépenn állottak rajtam; de ez, hogy ollyan tzifra, mint a tavasz a virágoktól, még is jobbann áll. Félek, nagyonn félek tölle, hogy az a nyugodalmas a vig napjaim egésszenn el multak töllem. Nagy hivatalra hivattatom, az Istenek legyenek segittségemre! A mint látom, éppenn más formák az emberek: tsudálatos utakonn keresnek valamit, a mit ők szerentsének neveznek. Mi pedig meg találtuk azt, ámbár soha se kerestük. Ti tsendes árnyékok, tsendesenn tsergedező patakok, gyönyörű környékek, a mellyékbe ollyan észre vehetétlenül follytak el Ifjúságom napjai! Ti Nyájak, melly éknek vigyázva gondgyát viseltem, el hagylak én titeket, hogy a mint a bolondok mondgyák, egy nagyobb nyájonn uralkodjak; a kik reám bizzák boldogságokat. Szép dolog hatalmasnak lenni, ara hogy annyi embert boldoggá tegyek. De nem lessz é ez nehéz tereh vállaimra? Ó, ti gyönyörű napjaim; soha sem felejtkezem el ti rollatok. Valahányszor vissza fog a Tavasz jönni, meg keresem ezt a Vidéket; te pedig Alcimna el jössz velem ide. Akkor az árnyékba áldozunk az Isteneknek, a kik minket boldogokká tettek. Ó, Alcimna, most sietek karjaid közzé, sietek, te nállad nyugszom ki magamat.