Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 18. (Budapest, 1985)

Kincses Edit: Csepreghy Ferenc dramaturgiája

Én nyil valék, mit ellenséged lőtt /16/ Szivednek, és én lábadhoz esém! 7 De Dávid nem a maga erkölcsi vagy hatalmi megfontolásából válik Saul ellenfelévé, hanem a nála erős ebb hatalomnak, a Sorsnak bábjaként. A tragédia során tehát olyan ellenfelek küzdenek egymás ellen, akik nem tehetnek a tragédia bekövetkezéséről, mert az szándékukon, kivüli, és annak befolyásolása meghaladja erőiket: SAUL Látod fiu, mig nem ösmertelek, Minden csepp vér külön dagadt eremben, S megöltelek volna ezer halállal. Most itten állsz szemtől szemben velem, Karom se mozdul, hogy megöljelek; De béke köztünk nem lehet soha. Te oly nevet viselsz, amelyet én Kétszer nem hallhatok! E név reád Halált hozó... térj vissza nyájaidhoz, Felejtsd el e nevet, s élj boldogul. Ha Sámuellel még találkozol, Mondd meg neki; még él Saul király! Mint hajdan, karja most is oly erős: Megvédi bárki ellen Izraelt, Meg, külső, belső ellenségeitol. A II - IV. felvonás annak a küzdelemnek a megelevenitése, amelyben Saul király megkisérli elháritani a feje felől a megjósolt veszedelmet. Sámuel akciójára ellenakciót tervez, s mig a királyt a darabinditó szituációban jellemes és tiszteletreméltó hősnek ismertük meg, aki számára a hatalom nem cél, hanem eszköz a nép szolgálatára, most, hogy hatalmát fenyegetve érzi - fokozatosan megváltozik. Először csak intrikus vezére, Doeg tanácsára királyi önmagához nem méltó cselt eszel ki Dávid elveszejtésére, majd később megteremti az ideológiát is tisztességtelen cselekedeteihez, íme az indoklás: Jól van Doég, ma lesz Saul király