Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 12. (Budapest, 1983)

Mályuszné Császár Edit: Egy polgár, magasba ívelő pályán

sa első éveiben együtteséről. "Lehetetlen szó nélkül hagyni a gondos rendezést. A kiállítás épp oly fényes, mint Ízléses volt", de a közönség nem feledé el azt sem, kinek a Csongor és Tünde szinre hozatal a első sorban érdeme. A zajos kihivásra Paulaynak is meg kellett jelennie a függöny előtt," halljuk az 1879.

dec.2.-1 bemutató után. Egy Moliere-darab sike/42 réről: "... ki kell emelni az összevágó játékot s az eleven rendezést," Még a hatvanas évek végén, majd a Szini Tanoda igazgatójaként is beutazta Paulay Európa szinházi nagyhatalmait, Német- és Franciaországot, járt Londonban; Meiningen, igazgatósága idején, "házhoz jött". Nagy áttekintése volt tehát a nemzetközi szinésznevelés és szinpadra állítás fölött. Bizonyos részletek feltehetően mindenütt megragadták, de mindenhonnan nem meríthetett a hazai gyakorlatban megvalósítható tanulságokat. Londonnak nem volt Nemzeti Színháza, hivatalból egyetlen társulat sem képviselte az "angol színházat". Párizsban más volt a szinészképzés, a Conservatoire csaknem kizárólag gyakorlati ismereteket nyújtott, keveset ügyelve ókori színháztörténetre, esztétikára, dramaturgiára. A hazai gyakorlatnak a német fejedelemségek udvari színházainak, ill. Bécsnek a rendszere felelt meg - hiszen hajdan ők voltak e téren első mestereink. A Burgtheater élén tizennyolc évig álló igazgató, Heinrich Laube /18061889./ Paulay korában már nem hatott példaként, tőle annakidején Egressy és Szigligeti tanult. Annál nagyobb tekintély volt azonban Franz von Dingelstedt /1814-1881./, a müncheni és weimari udvari színházak, majd a bécsi Opera, s a Burgtheater igazgatója. Zeneértő és költő volt; nemcsak a teljes Faust, hanem a kisebb német klasszikusok szinpadraállitója is, Shakespeare rajongója. A hajdani forradalmárból lett gőgös és hivatalból nagypénzü szinházi kiskirály minden hibája mellett lelkes és sikeres szinházi vezéregyéniség volt. Ha korai, müncheni Regiebuchjait nézzük, észrevesszük az immár nagyobb összegekkel gazdálkodható hazai előadások példáját. Paulay gondos, pontos rendezőpéldányai kétségtelenül nem a Théâtre Francais, az Odéon, vagy a londoni színházak mintájára készültek. Dingelstedt nyomán indult el igazgatása elején a magyar történeti ciklus, majd a Csongor és Tünde nagy sikert arató bemutatásával. Paulaynál, mint bécsi előképénél sem, nem nyomták el a szinészi egyéniséget /a meiningeniek pl. egy rendezői akarat és pompás díszletek segítségével közepes tehetségeket foglalkoztattak, külsőségekkel kápráztatva el a közönséget/ , de mindenhez az éppen megfelelő embert és a stílusos szinpad-