Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 10. (Budapest, 1983)
Nyerges László: Marin Sorescu dramaturgiája
lariat bon születik meg. amikor a másik szobában apja meghal. Megjelennek a siratok, öt maszkfigura, akik a görög kórusra emlékeztető, sajátos népi alakok és a szerepük, hogy a szinen egységet teremtsenek, a két főszereplőt - apát és lányát - érintő esemény egyidejűségét kiemelve, közöttük kapcsolatot hozzanak létre, illetve, hogy Irina alakjának lényegi tartalmát - az anyaság, a termékenység, a létezés kezdete - hangsúlyozzák. Bár a viz lassanként mindent ellep, az emberi természet mégis felülkerekedik: Irina a vizből kinyúlva emeli magasba csecsemőjét és kitart az utolsó lélegzetig, mert: "/•••/ Amig a láthatáron látszik valami /.../ csillagfény, szalmaszál, /.../ addig még van remény /.../ És ha már csak egy remény van, akkor annak a reménynek biztosan van feleV«»»/ felének a fele /.../ és igy tovább a végtelenségig." /Az idézett részlet Zirkuli Péter forditása./ Valójában Irma nem hal meg, gyermekében továbbélve jelzi az élet győzelmét a halál felett. Bár a drámák az emberi élet keletkezésének, életállapotoknak allegóriái, az alakok nem filozófiai nézetek szócsövei, hanem a valóságra vonatkoztatható, élő figurák. Jónás halászember, akinek életsorsként keserves földi-tengeri kálvária jutott és ezt járva kerül közelebb a külvilág és az emberi lényeg megismeréséhez. A Sekrestyés állandóan felfelé törekszik és a művész emberre jellemzően ezzel az a célja, hogy az abszolút igazsághoz közelebb kerüljön. Irina elsősorban anya, másodsorban tanítónő, aki gyermeke életét menti. Mindhárman magukra hagyottan, önerejükre támaszkodva cselekszenek, közös sorsuk a magány. Irina az egyetlen, akinek sikerül az egyedüllét korlátait áttörni azzal, hogy az emberi létezés fenntartásáért érzett ősi, anyai felelősségtől vezérelten gyermekének életet ad. Ezekben a drámakölteményekben Sorescu az embersorsot a természeti világ ősi elemeivel, a vizzel, a tűzzel, a földdel, a fákkal, összeforrottan ábrázolja, az ember és