Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 8. (Budapest, 1981)

DR. RÉTHI SAROLTA: Jászai "Élektra"-alakítása /Rekonstrukció ás hatásvizsgálat/

benne. Ha elámultak: hallatlan tudásán, a tudós ember obligát álszerénységével mondtat Csalc egyet tudok biztosan, azt. hogy mem tudok semmit. - Túlságosan emberi volt, ellentétek s ellentmondások dúltak benne. Rettentően tudott gyűlölni, tehát rettentően tudott szeretni Is. Nagyon következetlen volt. A szinházban mindig veszekedett, de a szinház javáért éa nem saját érvényesüléséért. Nem volt sztár-természet. Toporzékolt, ha a színészek nem játszottak jól körülötte, ahelyett, hogy azzal vigasztalta volna magát, hogy gyenge környezetben ő még jobban fog ragyogni. Hajbakapott partnerével, rendezővel, vidéken minden ripacsot órákig tanított. Alapvető tulajdonaága a jóság volt, amely minden hibáját és szertelenségét ártalmatlanná enyhitette. Adakozó volt a mániákus pazarlásig, vagyonokat költött azokra, akiket szeretett és jótékony volt erőn felül. Adni tudott, elfogadni nem. Minden kétlakisága és pózolása mellett és ellenére, a teljes emberiesség remek példánya volt. Játszani, játszani, játszani! Erre sarkallta valami belső kényszer kisgyerek korától késő aggkoráig. Szinssznek született olyan fatális teljességgel, mint Michelangelo szobrásznak vágy Kant gondolkozónak. Mi még hallottuk Elektra panaszdalát és örömrivalgását• Mindig ugy hatott, mintha először látnánk. Elemezhetetlenül nagyszerű volt mindig, nagyszerű és uj, mint a naplemente, a vihar vagy a tavaszi virágzás. Jászai minden szerepére ugy készült, mintha az utolsó szerepe lenne, amelyben még egyszer meg kell mutatnia, mit tud. Az Elektra kedvéért még görögül is tanult, hogy minél mélyebbre hatolhasson a görög szellem lényegébe. Görögül tanult, görög művészettörténetet bujt, görög irodalmat falt, göröggé akart lenni, tetőtől-talpig. És mikor mint Elektra a színpadra lépett, nem volt más, mint a legjászaimaribb Jászai Mari, aki magára öltötte a boldogtalan görög királyleány rongyait. Jajgatott és ujjongott, ahogy az Isten adta neki, kijajgatta és kiujjongta magát, ahogy csak tudta. És mivé vált ez a jajgatás és ez az ujjongás? A művészetté fokozott és nemesitett emberi fájdalommá és örömmé. Minden mozdulata és szava belenyilallott