Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)

Dr. Székely György: Négy portré a Nemzeti Színház történetéből

Herczeg Ferenc az "Írófejedelem", a hivatalos kultúrpolitika számára olykor még Zilahy is merésznek tűnik, Móricz Zsigmondot pedig "meg kell dramaturgiailag szelídíteni". Az igazán korszerű irók emigrációba mentek, s maradt Csathó Kálmán táblabíró világa. Hevesi pontosan tudta, mit ér Sztanyiszlavszkij elmélete és szívesen alkalmazta is volta. Tanítványainak, a jövé rendezőinek agyába, szivébe plántálta az új eszményeket, melyeket a "méltóságos" színészek és színésznők világában nem igen valósíthatott meg. Kamaraszínháza, amelyben az elmélyületehb, realistább játékmodort honosíthatta volna meg, anyagi nehézségekkel küszködött. És hiába levelezett egymást tisztelő barátsággal Gordon Craiggel, a század nagy szcenikai reformátorával, a Nemzeti anyagi helyzete, elhanyagoltsága, közönségének konzervativizmusa lehetetlenné tette a mégoly szép terveket is. A húszas évek közepére - mikor a kezdő lendület még tartott - mégis úgy emlékszik a színháztörténet, mint a szinház és a magyar szinmüvészet egyik legjelentősebb, nagy színész egyéniségekben gazdag korára. Emlékezetes közjáték volt ez, amelyből azonban lefelé vezetett az út: 1931-ben Hevesinek attól kellett félnie, hogy megszüntetik vagy bérbeadják a nemzet színházát. S majdnem biztos, hogy amikor az ország jobbratolódása a Gömbös-kormány hatalomrajutasával megkezdődött, s Hevesit szerződése lejárta előtt elbocsátották, ő a veszteség keserűsége mellett talán némi megkönnyebbülést is érzett, hogy abban a helyzetben nem kell a nevét adnia, nem kell egy csúfos bukásból részt vállalnia. Bajzát ma elsősorban az irodalomtörténet tartja számon; Szigligetiről szinházat neveztek el. Paulay Edéről utcát, s a Nemzeti Szinház mai épülete - falán a nagy igazgató emlékét megörökítő márványtáblával - a Hevesi Sándor téren van. A négy nagy egyéniség munkája, müve elevenen él és hat a ma színházában is. Amikor a magyar színházművészet múltjáról, fejlődéséről szólunk, mondataink és emlékeink mögött nem véletlenül tűnik fel minduntalan az ő felejthetetlen, értékes alakjuk. Örökségtik, művészetük eredményei beleépültek jelenünkbe is.