Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 7. (Budapest, 1980)

Taxner-Tóth Ernő: Vörösmarty útja a Nemzeti Színházhoz

színi mozgalom bontakozó sikerében óriási. Ennek elismerése mellett sem hallgatható el, hogy szemlélete még mindig érésen egyoldalú. Az eredeti magyar dráma ügyének harcosaként irta 1832-ben elsé színpadra került müvét, a Kincskeresők

et * Sajnos, nem tudni, hogy színházi vagy olvasmány élményre alapozta-e Gyulai azt az állítását, miszerint a Kincskeresők hősei, "Zágony és Jolán mintha nemesitett kiadásai volnának" a Haupach Mol4-2 nár és gyermeke cimü müvében szereplő atyának és leányának, A darab a harmincas évek talán legnagyobb közönségsikerét aratta, s Vörösmarty bizonyára olvasta. De láthatta is, hiszen nem sokkal a berlini és bécsi bemutató után a pesti Német Szinház is eljátszotta, először 1830. augusztus 21-én. Mint annyi más életrajzi kérdést, Gyulai ezt sem tisztázta, igy csak találgatásra vagyunk utalva. Mégis föltehető, hogy ez Vörösmarty első színházi élmény nyomán született befejezett drámája. A Raupach darabjáról hét évvel később irott soraiban is fölfedezhető a hajdani élmény nyoma, noha ekkor már Bajza zászlajára esküdve elszánt ellenfele a német "vadromantikának". Keményen kifogásolja "az ártatlan elány hosszú nyavalygását", de még mindig hozzáteszi biráló szavaihoz: "A darab különben remekül van elrendezve s nem rosszul kidolgozva.. ."^ A Pesti Magyar Szinház 1837. november 6-i előadásáról szólva aztán szigorúbb, a történet logikájának értelmetlenségeit, a kidolgozás hibáit, erőtlenségeit kifogásolja, de itt is megismétli: "a színdarab szerkezete jó; felvonásai meglepő fordulatokon végződnek; a kidolgozás rövid és tartalmas, s jól adva hatása van."^ A Kincskeresők szerzője persze saját müvében közel sem látta még ilyen világosan a dramaturgiai szerkesztés fontosságát és kérdéseit. Horváth János egy teljes nyomtatott oldalon sorolja a Kincskeresők homályos pontjaira, zűrzavaros megoldásaira, logikai bakugrásaira, lélektani képtelenségeire vonatkozó kérdéseit.^** Ismét és a többi kritikuaokkal egyetértésben elsősorban a drámai nyelvet tartja dicséretre méltónak. Észreveszi továbbá a Csongor és Tündé

ből átsugárzó filozófiai kérdéseket és a Shakespeare-től tanult, a komor, gondolati és vig-