Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Függelék: Peterdi Nagy László: Színházat építeni

"Moszkva sem egy napig épült" - nyugtatnak meg bennünket mindig szovjet barátaink, ismerőseink, ha túl tragikusan adjuk elő valamely megváltó szinházi tervünknek pillanatnyi kudarcát. Vitáink és eszmefuttatásaink sorában valóban érdemes lenne egyszer végiggondolni ezt a példát is: hogyan lett a fából épült, földszintes Moszkva a világ egyik legnagyobb, legérdekesebb szinházi metropolisa? Mindez nem egyszeri elhatározás, nekirugaszkodás, hanem egy hosszú történelmi folyamat eredménye - erősítgetik barátaink. A nemzeti hagyományok, a társadalmi "megrendelés" nélkül sem a cári udvar, sem a szovjet rendszer nem alakithatott volna ki ilyen színvonalú szinházkultúrát. A színházat ugyanis nem feltalálni kell, hanem építeni: lassan, kitartóan, fokról-fokra. Kétségkívül frappáns érvelés. Lássuk azonban a tényeket. Az egyházi, templomi ünnepségek és a népi színjátszás évszázados hagyományai után a hivatásos orosz színjátszás mégis csak udvari színházakban indult el itt is, bibliai tárgyú vagy külföldi műsorral, gyakran idegenajkú, főleg német színészek alkalmazásával. Az első orosz színházat 1672-ben a művészetkedvelő Alekszej Ivanovics cár alapította meg Moszkva melletti nyaralójában, Preobrazsenszkojéban. 1702-ben Nagy Péter is színházat nyittatott a Vörös téren: Johann Kunst és nyolctagú társulata, majd az általuk nevelt orosz színészek léptek fel egy deszkaépitményben hét éven át. Időközben felépült Pétervár és az arisztokrácia legalább a fél szezont ott kellett töltse. Erzsébet cárnő a fővárosba költözteti tehát Nyikoláj Volkov társulatát Jugoszláviából és megalapítja a hivatalos udvari színházat Szumarokov, a tragédiairó vezetésével.