Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)

Szilassy Zoltán: Dürrenmatt Shakespeare-adaptációi

csakúgy nem szabadulhatott meg, mint DÜrrenmatt a reinterpretáció" igényétol ma. Hogy a tragédiát mindketten komolyan vették, bizonyltja a lényeg: a János király mindkettejük tálalásában: politikai tragikomédia - a politika komikusan aljas machinériái egyéni- és nemzeti tragédiákat eredményeznek. III. Harmincöt hulla van a Titus Andronicus-ban, ezek közül 22 már a darab kezdete előtt halott. Az adaptáció szelleme szükségképpen rokon a János király

éval, a müfajmegjeleölés: "komédia Shakespeare nyomán". A dürrenmatt- genezisben is sajátos szerepe van az elképzelésnek, a történet - ahogy Benedek András is mondja - rokon a Nagy Romulus-énak: arról szól, hogy az összeomló római császárságot fölváltja a barbár gótok uralma.^ S bár Romulus bölcs sztoikus, Titus Andronicus pedig dühödt fanatikus, a komédiák nemcsak az ő kontúrjaikat kivánják megrajzolni, mint bizonyos történelmi viselkedésmodellekét, hanem fintorba torzitják a történelem örök paradoxonait: a civilizáltak elég romlottak ahhoz, hogy barbár módon kegyetlenek legyenek, a barbárok eléggé célratörőek, hogy a kegyetlenség raffinériáiban vetekedhessenek a civilizáltakkal. A korábbiak ismeretében itt már gyorsabban végezhetünk. DÜrrenmatt itt is rövidre zárja a szóvirágos monológokat, és itt is beszúrja külön magyarázatait. Miután a gót hadifoglyot, Alarbust, rituálisan feláldozzák az elesett római hősök emlékének, Aaron, a mór jelzi a különbséget: "Mi azért vágjuk le foglyainkat Mert éhezünk - mi megesszük a húst, De itt az ölés jámbor ájtatosság." /I. rész/ A megtérő Titus Andronicus a római rend és igazság fanatikusa. Sajátmaga és a fiatalabb testvér helyett ezért je-