Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)
Szilassy Zoltán: Dürrenmatt Shakespeare-adaptációi
Item könnyti ma már megérteni - és mintha DÜrrenmatt is belebukna - hogy a Fattyú csak annyira angol patrióta, mint amenynyire Ulysses görög patrióta, hogy János és Fülöp csak annyira nemzeti királyok, mint Priamus és Menelaos. Ha pedig árnyalatnyi szimpátia mégis felfedezhető az "angol ügy" iránt, az érthető és megbocsátható - már csak azért is, mert tanácsos volt ezt mutatnia. Mégsem véletlen, hogy szintoly kényes témának számitott Caesar meggyilkolása, mint Machbeth "államcsínye". Caesarnak buknia kellett, s éppen a kedvelt Brutus kezétől, mert az eljövendő Nérókért és Caligulákért lakolt. Trójai és görög hősök egy szajháért véreztek, guelph és ghibellin sarjak nem szerethették egymást büntetlenül, a hét szabad művészetben elmerült fejedelem sorsa száműzetés lett, Fortinbrasnak ölébe hullott Dánia - Shakespeare-nek nem kell "bemutatni" a feudalizmust. Hátha csak a korai darabok igényelték a szigorú igazítást? A János király szándékos deheroizációja, talán éppen a viszonylagos biztos történelmi távolság miatt, felér a Troilus és Cressidá-éval. Alig van még történelmi dráma, amelyben ennyire beláthatunk a kulisszák mögé, amely ennyire markáns illusztrációja lenne Macchiavelli Fejedelmének . A Titus Andronicus pedig joggal keltette fel Peter Brook, Olivier és a Royal Shakespeare Company figyelmét. Véleményük szerint itt Shakespeare összes tragédiáinak csirái fellelhetőek, s ez egyben az a darab, amelyik valóban leginkább simul a korizléshez. Titus Andronicus maga a Lear-problematikát előlegezi, Luciusban Hamlet előképét találjuk, Tamora Lady Macheth-szerü figura, Lavinia szomorú sorsa Opheliát asszociálja és Aaron jellegzetes "villain", Jágó és Edmund alakmása.^ A továbbiakban néhány kiragadott idézettel próbáljuk meg illusztrálni DÜrrenmatt adaptációs technikáját. Elsősorban azokra a változtatásokra összpontosítunk, amelyeket DÜrrenmatt végrehajtott a shakespeare-i szövegen.
