Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 6. (Budapest, 1980)
Robert Brustein: A lázadás színháza /ford. Földényi F. László/
tőle kölcsönzi a mechanikus órával és idővel szembeállított szubjektivitás fogalmát. Az időre helyezett ilyen hangsúly jelzi ennek a drámának a reflektiv, nosztalgikus jellegét; főhőse olyan ember, akinek élete a múltján való gyászos meditálasból áll. Az antihős többé már nem a kartéziánus chose qui pense - most már ő a bergsoni chose qui dure . Ezt a melankolikus rezignációt mégis folytonos tiltakozás kiséri, ami néha erőszakos kifakadások, de szinte mindig maró, csipős stilus révén jut kifejezésre. Ha mostanra a lázadás összes észrevehető formája eredménytelennek bizonyult, a lázadó még mindig képes dühöngését szavakba önteni. Az élet hiábavalóságára száraz gúnnyal reagál, még ha ez az irónia néha önmagára is kiterjed. Egyszóval, még az abszurd elfogadása során is jelen van benne a tagadás. Ennek az ambivalens kedélynek legjobb megszemélyesitője Strindberg költője az Álomjáték ban, aki sárban hempereg, miközben a mennyeket vizsgálja: KÖLTŐ /eksztatikusán/: Ptah Isten agyagból formázta meg az embert egy korongon, egy esztergapadon / gúnyosan / vagy valami más átokverte holmin... /eksztatikusán / A szobrász agyagból formázta meg többé-kevésbé halhatatlan mestermüveit /gú nyosan / amik többnyire csak szemetek... /eksztatikusán / Ilyen az agyag! Ha folyékony, sárnak nevezik. O'Neill szereplői hasonlóképpen ingadoznak az igenlés és tagadás, eksztázis és gúny között; és Beckett csavargóinak hangulatát is természetesen a remény és kétségbeesés váltakozása jellemzi. Pirandello szintén hangos, gúnyos nevetés révén szakit együttérző kedélyével ; és Brecht stílusának legismertebb jellemzője a perzselő irónia. Az irónia valójában az összes egzisztenciális drámára jellemző, ezeket ugyanis - Prye kifejezésével - "ironikus hangnemben" irták. Az ironikus hangnemben a "hős" szó teljesen elveszítette jelentését - a főhős "erőben és intelligenciában hozzánk képest alattunk marad, úgyhogy érezhetjük, amint lepillantunk a kötöttség, meghiúsulás vagy abszurditás színpad dára." Ez az antihős színpada - az antihősó, aki rendszerint