Bacsó Béla szerk.: Színháztudományi Szemle 4. (Budapest, 1979)

Csengery Kinga: HAT SZEREP KERES EGY SZERZŐT Pirandello darabjának első magyarországi bemutatója

ni... szivesen látom önöket bármikor, de most próbálunk éppen... Majd ha készen... akkor... legyen szerencsém... viszont látásra!... Ugy látszik Reinhardt szerint az igazgatót majdhogynem őrületbe kergetik az események, ezért ad a szájába ilyen egzaltált szöveget. Szerencsére azonban Jób Dániel felismerhette, hogy mennyire félrevinné és rontaná a darabot egy ilyen befejezés, s igy a kéziratos súgópéldányban az első két mondat és a búcsúzás kivételével ki van húzva ez a szövegrész. A Magyar Szinpadban megjelent Karinthy-forditás és a súgópóldány szövegei egybevágnak; a minimális eltérés csupán anynyi, hogy ez utóbbiban néhány párbeszéd összevonva, süritve, illetve lerövidítve szerepel vagy ritkán, teljesen elmarad. Lényeges változtatás egyáltalán nincs. Merőben más az igazgató zárómonológja az eredeti műben: Igazgató /nem birja tovább/: Szerep! Valóság! Menjenek a pokolba valamennyien! Pényt! Pényt! Világosságot! /A szinpad és a nézőtér hirtelen megvilágosodik, szikrázó fényárbon. Az igazgató nagyot lélegzik, mint aki lidércnyomás alól szabadul; mindenki zavartan és kíváncsian néz Össze/ Nahát, ilyen még nem történt velem! Egy egész napot elraboltak tőlem! /Megnézi az óráját/ Menjenek, menjenek! Mit akarnak még itt? Ma már nam próbálunk, nincs időnk. Viszontlátásra este! /És amikor a szinészek sorra elköszönnek tőle s elmennek/ Világosító! Oltson el minden fényt! /Alig mondta ki, a szinház hirtelen sötétségbe borul/ Hé, hagyjon égve legalább egy lámpát, azt se látom, hová lépek! Ez a megoldás nemcsak művészileg, hanem lélektanilag is hitelesebb, mivel a tehetetlenség többnyire passzivitást, vagy mint ebben az esetben, agressziót, haragot vált ki az emberből és semmiképpen sem szenvelgést, mint ahogy az előző variációban láttuk. Egyre inkább szükségesnek érezzük Kürti Pál kicsit cinikus