Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 3. (Budapest, 1978)
Peterdi Nagy László: A "szegény színház" ma
Ha ugy érezzük baj van a szinházzal, mindig jelzőkkel támogatjuk meg. Azt hisszük, hogy ha sikerül nyomatékosítani, pontosítani a lényeget, akkor ehhez képest aztán már csak elhajlásnak, mellékjelenségnek tUnnek az "egyebek", a valóban válságba került szinházformák. A hol realistának, hol naturalistának, hol pszichológiai szinháznak nevezett hagyományos szinházzal szemben az "utcai" szinház, a "világnézeti" és "kegyetlen", az "intellektuális" és "totális", a "gesztus" és "anti" szinház, a "nyilt", "szegény" és "profán szakrális" szinház - mind-mind a szinház "leglónyegét" és egyetlen lehetőségát kínálja. Csakhogy - éppen mert olyan sok van belőlük -, egy kicsit már kompromittálják is egymást ezek a "megváltó" jelzők. "Ha valami betegségre ezerféle orvosságot ajánlanak, akkor biztosan egy se jó, az a betegség gyógyíthatatlan" - mondja Gajev a Cseresznyéskertb en. És meglehet, hogy ebben igaza is van. A szinház-ideálok, -eszmények és -koncepciók általános devalvációjának idején is van még azonban néhány jelző, amelynek nem volt alkalma kiábrándítani a benne hívőket, amely továbbra is megőrizte vonzerejét. A "szegény szinház" és Grotowsky wroclawi stúdiója nálunk például még mindig olyan példa, amely lyel operálni lehet, amelybe belefoglalhatjuk minden elvágyódásunkat a magunk - úgymond - elzsirosodott, elbutult és elgyávult "gazdag" szinházából. Nálunk a szinházi szakma és leghívebb rajongói, az amatőrök még ma is elsősorban csak ankétjai, nyilatkozatai, közéleti szereplése alaján ismerik Grotowskyt. A n nak alapján tehát, ahol ő is, mint sok más művészember, szívesen használ pózokat.
