Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 3. (Budapest, 1978)
Főidényi F. László: Dramaturgia-történeti vizsgálódások a Troilus és Cressida-monda két feldolgozása kapcsán - I. A dramaturgia csapdája. Shakespeare: Troilus és Cressida
sen nem megmagyarázható légkörét. A kettősség azonban korántsem formális: a forma és tartalom kölcsönösen gazdagitja egymást, de kölcsönösen alá is ássa egyik a másikat. A reneszánsz dramaturgia azt a képzetet kelti fel, hogy a dráma világában a szereplők számára átláthatók a viszonyok és erővonalak - a ez a tartalom vonatkozásában abszurddá válik. A polgári tartalom felől vizsgálva azonban a reneszánsz dramaturgia kérdőjeleződik meg. A kettő ugy semmisiti meg egymást, mint az irónia, amely a másik fél zárójelbe tételével önmaga érvényességét is kétségessé teszi. A forma és tartalom ilyen diszkrepanciája azonban nem a műalkotás felbomlását eredményezi, hanem egy uj müfaju, alapvetően öntörvényű és saját szerkezettel rendelkező alkotás megszületését segiti elő. Az egyes mozzanatokkal való pillanatnyi érzelmi azonosulást újra és újra fellazitja a dráma erőteljesen intellektuális légköre; ám ez a fogalmilag is megragadhatónak tünő légkör éppen a fogalmiságot hagyja mindig cserben. És igy ha azt hisszük, hogy a dráma egyes helyzeteit megragadtuk, mindig kiderül, hogy délibábbal van dolgunk, hiszen a darabnak a megfoghatatlanság az alaptulajdonsága. Heine joggal irta róla: "A Troilus és Cressida nem is komédia, de nem is tragédia a hagyományos értelemben; a költészet semmilyen különös fajához sem sorolható be, és raégkevésbé Ítélhető meg bármilyen elfogadott mérce szerint: ez Shakespeare legsajátságosabb alkotása. Kiválóságát csak általánosságokban tudjuk kifejezni; egy részletes Ítélet számára annak az uj esztétikának a segítségére lenne szükségünk, amit még nem írtak meg. n ^ Abszurdnak nevezhetnénk a darabot, de nem a XX. századi értelemben; groteszknek, de nagyságát ez is leszűkítené; mégkevésbé reneszánsz vagy polgári drámának, hiszen lényege éppen az, hogy egyikkel sem azonosítható. A villódzás jellemző rá, a megfoghatatlanság, a játék és valóság egymásbacsapása, a mértéknélküliség. Olyan, mintha - ismét Heine segítségéhez fordulva - "Melpomené egy grizett-bálon járna vad táncot; sápadt ajkain pimasz vigyor s szivében a halál. n ^
