Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

két felvonás közti időben újra a halál veszély problémája jelenjen meg. Minden egyes felvonás megismétli ezt a menetrendet. A mozgásban a kezdeményezés a diszharmonikus erők oldalán van, a darab kísérleti médiumai - Pericles és Marina - életét a véletlenek hol ebbe, hol abba az irányba sodorják. Igy, ha lehet abszolút érvényű, formakonstituáló elemről beszélni, ez éppen a véletlen lesz. A véletlen, a csoda itt elsősorban dramaturgiai eszközt harmónia és diszharmónia végletes hullámzásának meg jelenitésére. E dramaturgiai funkciót azonban mélyről jövő filozófiai, létértelmező jelentésmező igazolja vissza. Az egyén kezéből kicsúszott sorsának, saját legszemélyesebb történelmének irányitása, A darab véletlen-szerkezeteinek elemzése külön feladat volna, itt csak arra utalunk, hogy a véletlenek, szinte kivétel nélkül harmónia és diszharmónia fordulata közben játszanak meghatározó szerepet. A Periclesb

en a véletlenek irracionális csapongása funkciót nyer, hitelessé, mi több, megalapozottá lesz. De lehet-e hitelességről beszélni ilyen, 38 Hazlitt szavaival "nyakatekert és bonyolult abszurditás"^ esetén? Az utolsó korszak egyik kiváló szakértője szerint a válasz: nem. R. A. Poakes igy érvel a Pericles ellen: "Azt mondhatjuk, ebben az első romance-ban Shakespeare nem tudta sikeresen megoldani az utolsó darabok problémáját; egyidejűleg kidolgozni a drámai szükségszerűség érzetét, másfelől azt az érzést, hogy a szereplők nem képesek ellenőrizni ügyeiket, amit inkább a véletlen vagy a gondviselés irányit."^ Poakes gondolata rendkívül fontos kérdésre hivja fel figyelmünket: esztétikai okság és esztétikai célszerűség kapcsolatára. Nyilvánvaló, hogy minden műnek sajátos oksági-célszerűségi viszonyt kell kiépitenie. A mü elérendő céljának megfelelően kell magának a műnek felépülnie. A teleológia és az okság a műben