Földényi F. László szerk.: Színháztudományi Szemle 2. (Budapest, 1978)

Csetneki Gábor: Shakespeare Periclesének dramaturgiai problémái /A nagy shakespeare-i svindli/

kell-e vennünk a látványt, vagy éppenséggel nevetnünk kell a dolgon. A mese - itt az egész romance - műfaj középponti stilizációs elveként a transzcenzus hordozója. Igy a műforma legitimáló ereje folytán mindent bekebelez, ami Csak érintkezésbe kerül vele, mindent átgyúr és a saját képére formál, véletlennek és szükségszerűnek, lehetőnek és lehetetlennek sokkalta szabadabb, a mindennapi élet burjánzó képlékenysége felé sokkal nyitottabb megjelenítését teszi lehetővé, mint a tragikus forma. Lukács rendkívüli élességgel érzékeli az itt megjelenő kettősséget; "A romance-ban a földi irracionális és transzcendens ellentéte és egysége feszül, az életközelség istenközelséget jelent", a kettő folyamatosan egymásba28 játszik. /Koncepcióm szerint a darab distanciát teremt az istenség felé törő akarat és megvalósulása közé./ Itt a véletlenek mögött meg nem jelenő, ábrázolatlan /és ábrázolhatatlan/, de bízvást gyani

tható törvény munkál, az emberi önmeghatározás, önmegvalósítás utáni vágy felemelő és beteljesítő tudata, és az ezzel kapcsolatos rezignáció leleplező ereje. A Pericles megszületésével a tragikum ormairól lezuhant Shakespeare-dráma tehát megteszi első, határozott lépéseit a forma radikális megújításának irányában. Hol van már az a boldog idő, Hamlet négyórás Tegyem - ne tegyem töprengésének ideje, a drámai lét elillanó lehetőségének ideje? Itt egy szétesett, s folytonosan széteső világ kívánkozik forma után, de hogy megosztottsága még esztétikailag releváns maradhasson, még reguláiható legyen, a dráma a mes^-közeg felé fordul, hiszen igy legalább életben maradhat. /