Dömötör Tekla: A népi színjátszás Európában (Színházi tanulmányok 16., Budapest, 1966)
Társadalombírálat és szatíra
E sztereotip típusok sokszor termékenyítették meg a hivatásos színjátszást is. Az újkori hivatásos szinjátszás kialakulása után pl. a commedia dell'arte is e már kialakult népi típusokat fejleszti tovább, Molière vígjátékaiban szinte az egész tarka-barka együttes felvonul: a kuruzslók, zsugorik, felszarvazott férjek több évezredes folklorisztikus lét után vonultak be a szinpadi és irodalmi öröklétbe. A népi színjátszás a differenciáltabb társadalombirálatig ritkán jutott el. Azonban rugalmas aktualizálódó képessége, a részletek pompás megfigyelése és utánzás eszközeivel néha valóságos remekművet alkotott. A feudalista és kapitalista falu népi színjátékának szatirikus mozzanatai a paraszti élet egészére kiterjednek. E társadalmi tipizálás kitér a falu bírálandó típusaira, a kikapós asszonyra, a tutyi-mutyi férjre, de felbukkannak benne mindazok a szereplők is, akik az "uri" osztályt képviselik szemükben: a pap, a tanító, a biró, az adószedő, a kereskedő is. A társadalombirálő szatíra a népi színjátszásban harmonikusan illeszkedhet a szokások rendjébe is. Előadásuk alkalma elsősorban a farsangi időszak volt, főleg annak utolsó napjai. Sok helyütt a farsangi játékok is a birői tárgyalás formáját vették fel és könyörtelenül kifigurázták mindazt, ami az utolsó esztendőben a kis közösségben történt. A népi szatíra tárgya lehet mindaz az európai trufa-anyag, ami a középkori fabliau-ban éppúgy felbukkan már, mint később az olasz reneszánsz novellairodalomban, Hans Sachnál, majd később a népi adomákban és az iskoladrámák közjátékaiban. Ugyanezek a sztereotip cselekmények jelentkezhetnek a bábjátékban és a hivatásos népi színjátszók műsorában is. Kardos Tibor több érdekes tanulmányában mutatott rá, milyen szerepet játszott ez a trufa-anyag az újkori magyar szinjáték kialakulásában. E tárgyak és típusok valóságos szintézisét találjuk a reneszánsz farsangi játékaiban és számos hosszú életű csattanós történet kapta ekkor népi hangú szinpadi megfogalmazását. E történetek azután visszatalálhattak a paraszti színjátszásba is. Példának hozunk egy közép-európai népi játéktípust, mely igen alkalmas az emberi gyengék kifigurázására. Ez a kacagtató "malomjáték", melyben az öregasszonyokat őrlik fiatallá. Hazánkban egy XVII. századi iskolai színjátékban bukkan fel ez a motívum. A közjáték az ifjú ember panaszával kezdődik, aki öreg nőt vett el feleségül és most szeretné megfiatalítani. Jelentkezik a molnár, s azt kérdezi: Mit adnál énnékem, ha azt a vén szipát Megőrölném s néki eltörném vén csontját? Csinálnék belőle egy szép kis asszonykát, Nem mindenütt látnák őnékie mását.