Hermann István: A modern színpad (Színházi tanulmányok 15., Budapest, 1966)
I. fejezet. A maszk és gesztus jelentéstana
ti időben viszont .jelentősége egészen alapvető lehetett, mert minden utánzó magatartás az öntudat fokát emeli. Amennyiben a szinész mimikusan viselkedik, az ábrázolás aktusában önmagát meg kell különböztetnie önmagától, felfokozott módon éli át önnönmagát, ellentétben azzal, amit megtestesit. Az emberi tudattörténet során az utánzásnak olyan nagy jelentősége volt, amilyen most csak a gyereknél van. A mi mi,kai ábrázolást úgy kell felfognunk, mint egy testközeli, affektusgazdag, úgy szólván buja nyelvformát, mert mind a mimikára, mind a nyelvre vonatkozik az, hogy saját magatartásunkba más személyes attitűdjeit vesszük fel. Tesszük ezt úgy, hogy gesztusokkal és szavakkal egy más személy magatartásába helyezkedünk át és az ő magatartását egy elidegenedett önérzésen belül tesszük magunkévá. Ez egyben az a folyamat, melyben az én megkülönbözteti magát saját külső megjelenési formájától és az öntudat úgyszólván előbukkan. Az Individuum, mint Margaret Mead helyesen látta, önmagáról mint énről nem közvetlenül szerez tapasztalatot, hanem az önnönmagának elidegenedett részéhez való kontrasztban, amely elidegenedett részt éppenséggel mások magatartásmódjainak átvételével idegeníti el. Már előzőleg irtunk arról, hogy a pusztán ritmizált és formahangsúlyos tevékenység önmagában is a cselekvés ábrázolása és megirtuk azt is, hogy mások ezt mint 'kell' formát élik át. Tehát egy folyamatban két utánzási sor rejlik; amennyiben mindenki a holdat utánozza, mindenki a másikat is utánozza. Más szóval: egy benyomásszerü eseményt ábrázoló utánzások társadalmilag ragályos an folynak le. Mindenkinek a kötelezettség-érzete és szükséglete egyforma magatartásban csapódik ki, amelyet az emberek adott pillanatban egymásra támaszkodva artikulálnak... A közösség, a csoportegység oly sokat emlegetett élménye semmiképp sem közvetlen jellegű... A feltétele ennek az, hogy az egyének öntudatának meglegyen a találkozási pontja a többiek öntudatával. /Arnold Gehlen: Ur me nsch und Spätkultur . Bonn 1956. 164-167. o./ -44 -
